Ha az otthon végzett munkát beleszámítanánk a háztartások jövedelmébe, az 37 százalékkal növekedne. Ha a GDP-számításban figyelembe vennénk, az 25 százalék pluszt jelentene. OK - és akkor mi van?

Az írás enyhén feminista - de amit leír, azzal semmi gondom sincs. Az ültetett a klaviatúrához, hogy a háztartási munka beszámítása 25 %-kal emelné a GDP-t.

Azt nagyjából mindenki (jó: aki kicsit is foglalkozik a témával), az tudja, hogy a GDP nem egy ideális mérőszám. Ugyanakkor ha áttérünk az ilyen megközelítésre, akkor:
1. ettől még nem lesz több suska (az írás nem is ezt állítja)
2. ha természet-közeli, saját fogalmaink szerint nagyon szegények esetében is hasonló számítást végzünk - pl. a safarai vezetők napidíját vesszük alapul a vadászatnál, vagy a skanzenekben bemutatókét (ld: forró kövön lepénysütés, óvónői bérek a gyerekfelületre), vagy guberálóknál a segédmunkásokét - akkor megnyugodva hátradőlhetünk, hogy akkor ne is tessenek ugrálni ilyen magas GDP-vel?
3. A közösségi, szívességi stb. gazdaság egyre nagyobb szerepet fog játszani - a hagyományos munkahelyek csökkenésével. Ezeket sem lehet pontosan mérni, csak becsülni. A kívánatos jövő - illetve esély - az emberiség számára az, ha a "hobbi" és a "munka" azonossá válik. 
4. Ahogy az idézett cikk is írja: "hogy öröm-e vagy teher ez a munka (esetleg mindkettő)" - nehéz elkülöníteni a hobbit a háztartási munkától. Láttam már egyetemi tanárt élvezettel füvet nyírni, kertészkedni - vagy női vezérigazgatót, aki büszke volt a pitéjére.
Ugyanakkor ezek a tevékenységek az adózást is elkerülik - sok "újbalos" - és szélsőséges szabadságpárti (neoliberális) örömére. Viszont egyre több olyan projekt van a világban, ahol nem úszható meg, hogy a gazdag Észak a zsebébe nyúljon. (Elég tán a klíma-kérdésre, környezetvédelemre, migrációra gondolni).

Persze, ha bevezetnénk egy élet-minőségi mutatót (vannak ilyenek, pl. boldogság-indexek), lehet, egy törzsben élő ember elégedettebb az életével, "boldogabb", mint mi - attól még nem több pénz a kasszában.

Jó lenne megoldást is találni - ezért ezt kérdésként teszem fel: talán az lehet a megoldás, ha

(1.) kialakítunk egy, az egész világra alkalmazható életminőségi mutatót (valószínűleg a meglévőkből ki lehetne egyet választani, ugyanakkor az adja a dolog nehézkességét, hogy társadalmanként eltérő, hogy mit is tekintenek well-beingnek)
(2) megtartanánk nagyjából a GDP-t, ami azért alapvetően jól méri a hagyományos értelemben vett gazdagságot
(3) "adóképességi alap": azok a jövedelmek, járadékok, illetve vagyonok, melyek adózása forrást teremthet az újraelosztáshoz (ez persze jóval bonyolultabb, mert pl. az ÁFA-t első körben az államok működési költségeinek fedezetéül gondolom, a TB és nyugdíj befizetések pedig az egyének és a társadalom, mint kockázatközösség biztonságát szolgálják) - de ehhez természetesen nálam jobb szakemberek tudására van szükség. Gondolok a Piketty által felvetett vagyonadóra, a pénzforgalmat csillapító Tobin adóra - vagy éppen a mostanában egyre többször felvetett robot adóztatásra.

S persze, nem ettől fog megváltozni a világ, ettől még nem szűnnek meg a kirívó egyenlőtlenségek, nem oldódik meg az Észak-Dél problémája, nem nőnek vissza az esőerdők... Sok újat hoz a 21. század - ezzel együtt biztos, hogy az egész adózási rendszert is felül kell vizsgálni