Százból 10 ember sejti, hogy miról is lehet szó - de jó ha 1, aki ezen komolyan is elgondolkodik.

Az írás visszanyúl a szó eredeti (népuralom) értelmezéséhez, a "nép" fogalmát  hálózat- és szervezetelméleti megközelítésben, az "uralom" működését döntéselméleti megközelítésből világítja meg: demokrácián a nép által a közjó keretében meghozott döntéseket és azok intézményrendszerét értsük.

I. Demokrácia értelmezése, köz(ös)jó[i]

Kevés diffúzabb fogalom létezik, mint a demokrácia - gyakran hivatkozunk rá, de mást- és mást értünk ezen. Ha nem tisztázzuk, akkor nem tudunk pontos választ adni a következőkre sem: Melyek demokráciánk legsúlyosabb bajai, hogyan lehet ezeket gyógyítani? Milyen kihívásokkal kell szembesülnie a demokráciáknak a XXI. században? Hogyan illeszthetőek a demokratikus elemek? Milyen államszervezet, önkormányzatiság, választási rendszer szolgálja az értékeket? (A fogalmat legtöbbször mint társadalom szervezési formációt, a politikai rendszert tárgyalják - de ezzel azért sem kívánok foglalkozni, mert erről nagyon részletesen ír Szentpéteri Nagy Richárd: Kormányformák és demokráciamodellek [ii]című tanulmányában).

A. Demokráciánk betegségei

Egyaránt a görögöktől kaptuk a demokrácia=népuralom fogalmát, valamint Platón állam-elméletét, melyben a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni. Ugyanakkor a modern, mai értelemben vett demokrácia története Angliában kezdődött, amikor kialakult a rendi képviselet, a parlament intézménye. Eltekintve Svájctól, ahol kezdettől fogva meghatározó volt a közvetlen beleszólás lehetősége, ettől fogva azt rendszert tekintettük demokratikusabbnak, ahol minél több emberre terjedt ki a szavazójog. A felvilágosodás kora óta egyre nagyobb szerepet kapott a hatalommegosztás (fékek és ellensúlyok) elve, ebben az USA alkotmánya a mai napig az iránymutató. A mai értelemben vett demokráciáról, mint intézményrendszerről is, lényegében ettől az időtől kezdve beszélhetünk.

A jelenleg (az euro-atlanti világban) általános polgári/liberális demokráciával szemben kétféle, sok tekintetben jogos kritikát szoktak megfogalmazni: az egyik szerint a döntések nem legitimek, mivel nem a nép hozza meg a azokat. "Kartell pártok" jönnek létre, általánossá válik a state capture. [iii]Az aktív állampolgári részvétel hívei szerint az jelenti a valódi demokráciát, ha a döntéseket a nép önmaga, közvetlenül hozza, népszavazással vagy a bázis-demokrácia konszenzuális eszközével. A közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani az interneten, SMS-sel. A másik szerint a többségi, így a közvetlen  demokrácia is ahhoz vezet, hogy a tömegek pillanatnyi igényeinek kiszolgálásával a populizmus és a demagógia uralkodik, ami autarchikus, netán diktatórikus rendszerekhez vezet. Megalapozott szakmai döntéseket nem lehet népszavazással hozni, s a gyakran változó környezetben ez nem is oldható meg. Ezért ők a képviseleti/parlamentáris (polgári) demokrácia hívei. Goethet ritkán idézik: A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek.

A modern – piacos, demokratikus és jóléti – tömegtársadalmakban szinte észrevétlenül bukkant elő egy különös probléma: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fontosságú döntést kénytelen meghozni. A túl sok döntés tanácstalanná, tanácstalanság pedig döntésképtelenné tesz. Ebben a helyzetben a döntés felkínálójának – a kormánynak például az új nyugdíj-, vagy választási rendszert kialakításánál; a vállalatnak, amikor a polcra kihelyezi az árukat – lehetősége van befolyásolni a döntés előtt állót. A kérdés: miként teszi ezt?[iv] Polgári demokráciánk szomorú tapasztalatai szerint az egymással versengő pártok mindent megtesznek azért, hogy ezt a terhet "levegyék a vállunkról" – így látszólag könnyen emészthető „kérdéseket” tesznek elénk, melyek lényege: „Akarsz-e jobban élni, segítesz-e elzavarni AZOKAT a gazembereket?” Azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy a polgári demokrácia többé-kevésbé hasonló formai keretei közt a kialakult kulturális örökségek alapján mennyire eltérő az együttműködésen, egyeztetésen alapuló skandináv, és a „veszekedős” dél-európai-, valamint a tragikus kettészakadáshoz vezető „friss demokráciák”, ezen belül különösen a hazai modell. Ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy mi ered a demokrácia rossz értelmezéséből, s mi a hibás gyakorlásából.

 B. Mit jelent a „nép uralma”?

 Mit jelent a „nép" fogalma? Legjobban a homo homo sapens fogalmával, az emberiséggel azonosítható. Amikor az emberiséget érintő kérdésekben döntünk, akkor nem csak a magunk, de egyben a gyerekeink, utódaink sorsáról is. Ebben az értelemben a NÉP is alapvetően elvi konstrukció, a gyakorlati kezelhetőség érdekében leegyszerűsítve a választópolgárokat, uralmon pedig a meghozott döntéseket, s azok teljesülésének ellenőrzését értsük. Különbséget kell ezért tennünk a nép és a választópolgárok többsége között, megfogalmazva a demokrácia első követelményét:

1. ismérv: méltányosság.

A mindenkori kisebbség is a nép része. Demokráciában nem hozhat semmiféle kisebbség a többségre kötelező döntést, sőt, a többségi döntés nem irányulhat a kisebbség bármilyen kirekesztése ellen. Másképpen megfogalmazva: csak az a többségi viselkedés legitim, mely fordított esetben kisebbségben is elfogadható lenne. Nem születhet olyan megoldás, melyben az egyik csoport a másik hátrányára jut előnyökhöz. 

2. ismérv: a döntés nem azonos a többségi szavazással,

a többségi szavazás önmagában nem jelenti a demokrácia biztosítékát.  A döntés[v]: problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. A demagógia valós veszélye miatt nem a „népuralmat” kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – melyek a jó döntés feltételei. Lássuk be, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége – a döntéselmélettel foglalkozók szerint az egyszerű többségi szavazás az a módszer, mely a legkevésbé képes biztosítani, hogy megalapozott, jó döntések szülessenek. Ezért olyan eljárást kell találni, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül az előnyök-hátrányok mérlegelésével, a felelősség vállalásával lehet és kell választani: dönteni. Mindez alapuljon a társadalmi csoportok együttműködésén - lehetőleg konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – valójában ezt lenne hivatott szolgálni a liberális demokrácia, melyben ezért vetélkednek egymással a pártok, létezik a hatalommegosztás, cselekvő és tudatos állampolgárok alakítják saját sorsukat, de tudjuk, ennek milyen nehézségei vannak a gyakorlatban. Azt is tudjuk, hogy a lehető leggondosabb előkészítés, szakszerű döntés ellenére sem lehetünk biztosak az eredményben: változhatnak a feltételek, körülmények. 

3. ismérv: ellenőrzés. Egyaránt értékelni kell a célok megvalósítását, az eltéréseket - és a végrehajtókat. Ehhez intézményi garanciákat kell kiépíteni - pl. kormányzati tervek átláthatósága, visszajelzések rendszerének kiépítése, költségvetési tanács, média, professzionális intézmények. A nép közvetlenül nem, de a civil szervezeteken keresztül vehet ebben részt. 

4. ismérv: közjó Feltételezzük, hogy a demokráciában alapos előkészítés után, az érintettek közreműködésével születnek döntések - de mi biztosíthatja ezek jóságát, azt, hogy a nép döntése valóban a nép érdekében történik? Pontos kritériumokat ehhez nem lehet megadni, de segíthet, ha meg tudunk egyezni abban, hogy mit is értsünk e fogalmon. Sokan sokfélét értenek ezen, ezért vannak, akik ezt gumi-fogalomként használják. Ideológiai alapon mondhatja valaki, hogy az emberek javát az szolgálja, ha Magyarország Mária országa, vagy ha erős és büszke a szuverén nemzetünk - vagy éppen az, ha érvényesülnek a kommunisztikus elosztási elvek, netán épp ellenkezőleg, a korlátozatlan piac jelenthet csak megoldást. Ezért hasznos, ha ehhez csak értelmezési keretet adunk, mely akár mindenki számára is elfogadható:közjón a gazdaság, társadalom, kultúra, környezet hosszú távú fenntarthatóságát, az "unokáinktól kölcsönkapott Föld"-et értsük ezen. 

5. ismérv:egzisztenciális függetlenség. A demokratikus részvételt jogok biztosítják - a valódi lehetőségek azonban ennél szűkebbek. Ezért a választópolgárnak olyan egzisztenciális helyzetben kell lennie, hogy valóban a közjót tekinthesse döntése kritériumának, s szavazatát ne lehessen olcsón, egy kiló száraztésztával megvásárolni. 

6. ismérv: tudás, információ rendelkezésre állása. Az kell, hogy mindenki hozzájuthasson a döntéshez, a demokrácia gyakorlásához szükséges ismeretekhez. Ehhez állampolgári ismeretekre, kiegyensúlyozott tájékoztatásra, valamint független intézmények által is ellenőrzött információkra van szükség. 

7. ismérv: választópolgárok egyenlősége Kissé nyakatekert megfogalmazás, de arról van szó, hogy egyénenként természetesen nagyon eltérő a politikára való befolyásunk (nem csak a gazdasági helyzetből, hanem az ismertségből, egyéni képességeinkből is adódóan), de minden választópolgár sorsa ugyanannyit számítson, mint másoké, s mindenkinek legyen lehetősége véleményét kinyilvánítani. 

8. ismérv: legitim szabályok. Általánosan elfogadott, így legitim szabályokra és eljárásrendekre van szükség. Ez nem csak a kisebbséget védi: a teoretikusan kívánt, konszenzusra irányuló döntési eljárás esetén sem várható, hogy a nép minden egyes tagja is azonosulni tudjon a döntéssel, de fair és előre rögzített eljárás esetén elvárható, hogy elfogadják az eljárás eredményét. 

9. ismérv: érintettek részvétele. Elvileg is kizárt, hogy minden döntésben mindenki részt vegyen - de alapvető kérdésekben (alkotmány, parlamenti választások) csak az adhat legitimitást, ha nagy a részvétel. 

A meghatározó döntési formák alapján számos demokratikus politikai rendszert különböztethetünk meg.[vi] Az egyes típusok a közvetlen és a képviseleti megoldások változatai és variációiként írhatók le.

 A formai megközelítés mellett ezért érdemes a működőképességet és a minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a (1) közjó[vii] érdekében a nép (2) döntése.

 Megjegyzés: a fenti ismérvek alapján nem lenne túl bonyolult dolog kialakítani egy skála rendszert a demokrácia mérésére - azért nem teszem, mert elsősorban elvi a megközelítésem, másrészt létezik egy elterjedt módszere a Freedom House[viii]-nak. A berendezkedés megítélését a civil társadalom szabadsága, a korrupció, az önkormányzatok és a kormány működésének szintje, a jogbiztonság és a választási folyamat átláthatósága és a sajtó szabadságának mértéke adja meg. [ix]

 C. A közjóról:

 Ezzel a fogalommal sokan élnek - és még többen visszaélnek. Minden párt, vallás, szellemi irányzat meg van győződve arról, hogy ők a tudás birtokában vannak. Az is nehezíti e fogalom használatát, hogy időről időre, helyzetről helyzetre változhat, hogy éppen mi szolgálja a köz javát. Csak utalnék olyan alapvető kérdésekre, hogy a magán vagy a közösségi tulajdon-e az elsődleges, a versenyt vagy a szolidaritást tartsuk fontosabbnak? A legtöbb esetben olyan di/tri/multilemmák[x] előtt állunk, melyekre lehetetlen kizárólagos választ adni. Támpontot az jelenthet, ha a döntéseinket a szerint vizsgáljuk, hogy azok mennyiben szolgálják a gazdaság, társadalom, a kultúra és a környezet hosszú távú fenntarthatóságát, mit is kezdünk az unokáinktól kölcsönkapott Földdel.

 D. A döntés

  A döntés[xi]: problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. 

A demagógia valós veszélye miatt nem a „népuralmat” kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – melyek a jó döntés feltételei. Lássuk be, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége – a döntéselmélettel foglalkozók szerint az egyszerű többségi szavazás az a módszer, mely a legkevésbé képes biztosítani, hogy megalapozott, jó döntések szülessenek. Ezért olyan eljárást kell találni, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül az előnyök-hátrányok mérlegelésével, a felelősség vállalásával lehet és kell választani: dönteni. Mindez alapuljon a társadalmi csoportok együttműködésén - lehetőleg konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – valójában ezt hivatott szolgálni a liberális demokrácia is, melyben a közjó érdekében vetélkednek egymással a pártok, létezik a hatalommegosztás, cselekvő és tudatos állampolgárok alakítják saját sorsukat, de tudjuk, ennek milyen nehézségei vannak a gyakorlatban.

Tréningek bevállt gyakorlata a Hajótörés, melynek során 15 tárgyat kell annak megfelelően rangsorolni, hogy azok mennyire fontosak a túlélés szempontjából. Először egyénileg döntenek, izgalmas játéknak tűnik - de a lényeg az, hogy majd kis-, utána nagycsoportban is döntenek a sorrendről, s mindig azt a meglepőnek tűnő eredményt kapjuk, hogy a csoportos döntés jósága jelentősen meghaladja az egyéniek átlagát. Mielőtt a demokrácia megdönthetetlen bizonyítékaként használnánk ezt az eredményt, figyelembe kell benni néhány dolgot.

Könnyű elképzelni, hogy működik a dolog - ha pl. nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra, s arról is nyíltan beszélnek, hogy ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus, a nyilvánosság arra kényszeríti a képviselőket, hogy egyeztessék az érdekeiket, értékeiketAz alternatív – és demagóg – pártok a közvetlen demokrácia hívei, a hagyományos pártok képviselői pedig a közvetett, parlamenti demokráciát vallják és részesítik előnyben. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazásnál, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, vagy akár a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A részvételi demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái[xii] – de korlátai miatt szükség van a képviseleti demokráciára is, illetve ennek deliberatív változatára. Ekkor a politikai döntéseket megelőzi a nyilvános állampolgári vita, egyeztetés, szakértői véleményezés. A deliberációt és magát a döntéshozatalt pedig jogi intézmények formalizálják. A deliberatív demokrácia kritériumai a szabad nyilvánosság, ahol az állampolgárok szabadon megvitathatják ügyeiket; olyan procedurális szabályok összessége, amely biztosítja, hogy a deliberáció minden résztvevő számára egyenlő mértékben hozzáférhető; s olyan racionális párbeszédre ad lehetőséget, ami a köz érdekét szolgáló ügyekről folyik, és hogy a kormányzatok a létrejött konszenzust törvényekben és politikai cselekvésben realizálják.[xiii] Ez az eljárás idő-igényes – de a meghozott döntés mögött meglévő konszenzus miatt könnyebb az elfogadtatása, így a megvalósítása is. Gondot okozhatnak a megrögzött vitatkozók és hajthatlanok, vagyis hosszú tanulási, gyakorlási folyamatot igényel az alkalmazása. Léteznek pozitív gyakorlatok - ennek is tekinthetőek azok a politikai rendszerek, ahol jellemző a koalíció alkotási kényszer, vagy ilyennek tekinthetjük a pápa választást, a tudományos életben megszokott testületi döntéseket - vagy az USA-ban az esküdtszékek rendszerét. Tekintve, hogy alapvetően az egyének közreműködésén alapul, korlátozott a széleskörű bevonás lehetősége és/vagy esélye, így akár a meghozott döntés legitimációja is megkérdőjelezhető.

Bármilyen demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ennek hiányában csak a versengés, a másik fél legyőzése, a konfliktus egész társadalomra való kiterjesztése érvényesül. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil és független szakértők értékelik a programjaikat, tevékenységüket, s nem álságos konzultációkkal, népszavazásokkal, hanem valódi nyílt demokráciával (open democracy[xiv]) válik a döntések részesévé az állampolgár. Ez csak fokozatosan történhet. Míg a tárgyalástechnikának, a csoportos döntéshozatalnak ismertek a módszerei, s széles az irodalmuk – a közvetlen és részvételi demokráciáról jóval kevesebb mind az elméleti, mind a gyakorlati ismeretünk, s még kevesebb a gyakorlati tapasztalatunk.

Az eddigiek értelmében érthető, hogy számos demokrácia modell/értelmezés létezik, melyek mindegyike más-más szempontot tart lényegesnek. Ezeket nagyon jól foglalja össze Rajnai Gergely Mérjünk-e demokráciát?[xv] c. írása. (Ebből az is kiderül, hogy maga a használt demokrácia fogalom sem egyértelmű, eltérnek az egyes típusok, megközelítések)

Az egalitariánus demokráciaelmélet, mely szerint a polgárok jogi, politikai, valamint a lehető legnagyobb mértékű társadalmi és gazdasági egyenlősége az, ami azonos súlyt biztosítván az állampolgároknak egy rendszert demokratikussá tesz. Egy demokrácia iránt elkötelezett kormányzatnak éppen ezért nem csak szentnek és sérthetetlennek kell tekintenie a polgárok jogi és politikai egyenlőségét, hanem egyenlősítő (a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentő) szakpolitikákat kell folytatnia.

A részvételi demokrácia elmélete szerint a demokrácia lényege – akárcsak az egalitariánus elmélet szerint – nem (csak) a döntéshozás módja, hanem valami más (is): az, hogy minél többen vegyenek részt aktívan a közügyek intézésében.

A mandátumelmélet. Ezen elmélet szerint a választók a pártok által fölkínált programok között választanak, és a (szakpolitikai) elképzeléseikhez legközelebb álló programot kínáló pártot támogatják, szavazataikkal pedig e program megvalósítására hatalmazzák föl azt.

A minimalista demokráciaelmélet ezeket az „irreális” elvárásokat próbálja kiküszöbölni. Hívei szerint amíg rendszeres a versengés a közhatalomért, és sem a választásokon való indulás, sem a szavazójog nem korlátozott, addig demokrácia van; amennyiben ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor diktatúra.

A deliberatív demokrácia lényege, hogy a politikai döntéshozatalt megelőzi a lehető legtöbb szereplő bevonásával zajló nyilvános és szabad vita, illetve egyeztetés, és az e folyamat eredményeként létrejött konszenzus valósul meg politikai cselekedetekben.

Nem véletlen, hogy az eltérő megközelítések alapján teljesen más értékelésre juthatunk, miközben ugyanarról a rendszerről - jelesül Magyarországról - van szó.

Napjainkban különösen aktuális az illiberális demokrácia értelmezése: az elszámoltatás elmélethez áll közel, mely csupán a választók bizalmát tartja fontosnak. A formális demokratikus elemek megtartása mellett valójában lényegtelen a fékek és ellensúlyok szerepe, a kisebbség jogai, a nyilvánosság. Sok értékelőt is megtéveszt az, hogy látszólag közvetlenül fordul a választókhoz - de ezt neki tetsző népszavazásokkal, álságos "konzultációkkal" teszi, a valódi társadalmi viták mellőzésével.

 E. Hogyan működjön a közvetlen és a részvételi demokrácia? 

Gyakorlati tapasztalat, hogy 5-9 embernél több már csak nagy nehézségekkel tud közvetlenül megvitatni valamit egyre több- és több szempontot, témát vetnek be, önkontroll hiánya miatt sok a hozzászóló, megjelennek a hatalmi, befolyásolási játszmák és praktikák, a rámenősség érvényesül a tudás helyett, stb.és így gyakran elveszik az eredeti cél is.

(Közismert a mondás: „Ha valaminek a megoldását lehetetlenné akarod tenni, hozz létre egy bizottságot”.)

Egy vitában többféle szereplőre/funkcióra van szükség: természetesen a legfontosabb az (1) eltérő érdekű, véleményű szereplők (stakeholderek) léte és működése. Munkájuk szervezésére, álláspontjuk kialakítására hasonló (2) módszerek alkalmazására van szükség, mint amiről épp most van szó.A (3) moderátor (vitavezető) segítségével állapodnak meg a felek a szabályokban, keretekben, s ő az, aki menet közben ügyel a vita folyamatára, a döntéshozatalra. Szükséges az elméleti (4) tudás és a tapasztalat, tárgyalástechnika, konfliktus-menedzsment, probléma-megoldás. A feladat nagyságától függően van szüksége segítőkre – a célok, megállapodások, probléma-térképek nyilvántartására, a (5) technikai háttér biztosítására. Alapvető (6) működés elv, hogy nem csak meghallgatni kell a másik felet, hanem meg is kell érteni, mit miért mond - s ezek alapján van esély, hogy a felek megtalálhassák a közös metszeteket.)

A (7) szakértő/értékelő olyan független személy vagy testület, aki/mely rendelkezésre tudja bocsátani az adott témával kapcsolatos tényeket, ellenőrizni tudja a vita során felmerült évek valóságtartalmát, s így fel tudja hívni a figyelmet az „elkalandozásokra”. Az ő dolga, hogy a szimpátia-, rész- vagy végszavazásoknál meghatározza, hogy az egyes változatok valósak, ismertek-e az előnyök-hátrányok. 

Csak akkor lehet érdemi a vita, ha egyértelműek, s közösen elfogadottak a célok és a prioritások. Ennek pontosítása, rögzítése már önmagában egy vita-fordulónak tekinthető – s már itt szerepe van nem csak a moderátor(ok), hanem az értékelő(k) felkészültségének is.

Sokszor már az egyes vélemény-csoportok kialakítása sem egyszerű, ráadásul ezek száma menet közben is változhat. Minimum 2 csoport legyen, amikor az egyik az „ördög ügyvédje” szerepét játssza el – de lehetőleg sose legyen több 3-5-nél.

Minél nagyobbak az egyes csoportok, annál nehezebb a tagok aktív részvétele. (A csoporton belüli lehetséges interakciók száma a létszámmal exponenciálisan növekszik). A csoportok önmagukat is a jelen elvek és gyakorlat szerint működtessék. Célszerű, hogy az egyes csoportok szóvivőket választanak maguk közül – s a nagy csoportot minél jobban tudják tagolni egyes rész-funkciók mentén, pl. a változat költség-hatása, időbeli megvalósíthatóság, stb. Természetesen felmerül, hogy egyszerű szóvivői szerepről - vagy a csoport képviseletéről van-e szó. Ez utóbbi esetben bizonyos felhatalmazással kell rendelkeznie, pl. hogy mennyire kötött a mandátuma vagy van-e mozgástere. (A közvetlen vagy a likvid demokrácia hívei maguk is úgy gondolják, hogy célszerűen max 40-60 fős csoportok létezhetnek, a csoportok véleményét pedig a szóvivők kötött mandátummal képviselik. Belátható, hogy nagy létszám esetén a csoportok közti kommunikáció, egyeztetés is ugyanilyen időigényes.

[xvi]

 Menet közben többször is lehet un. szimpátia-szavazásokat tartani, a vita során arra kell törekedni, hogy lehetőleg konszenzusos álláspont alakuljon ki.

Természetesen az egész csak internetes felületen és háttérrel valósítható meg. (Pl: blogok/feljegyzések a vitaindítókhoz és vitákhoz, szavazások, döntés- és fogalomtár, körlevelek, perezentációk- és egyéb anyagok tárhelye, stb.)

A fentiek alapján belátható, hogy időigényes egy ilyen vita lefolytatása – azonban egyre inkább biztosítható a tömeges részvétel, az átláthatóság és az objektivitás.

Mindezekből az is következik, hogy a közvetlen részvétel felől egyre inkább a delegálásos demokrácia felé kell elmozdulni, az alapelvek azonban – nyíltság, átláthatóság, objektivitásra törekvés, állampolgári és vagy szakmai réstvétel – nem változnak.

Ugyancsak a delegálásos megoldás kerül előtérbe, amennyiben szűk időkeret áll rendelkezésre - vagy a hatalmi szerepeknek van nagy jelentősége. Még biztos, hogy sokáig a legfőbb döntések sokáig az ENSZ BT 5 állandó tagja között dőlnek el. Természetesen azt szeretnénk, ha szűk hatalmi érdekeiket minél inkább befolyásolni tudnák a tudósok, a nemzetközi szervezetek. S akkor lehet kiszélesíteni az állampolgári részvételt s alkalmazni a közreműködés formáit – ha elfogadjuk, mi is az a közjó, s ha megtanuljuk, hogy a döntések milyen felelősséggel is járnak. 

Számtalan kérdésre kell még választ találnunk:

Mi van akkor, ha a közjó alapértékeiben sincs egyetértés? Bárhogyan is szervezzük, a konkrét vitákban kevesen vállalnak aktív szerepet – hisz a választásokon is max. 70 %-os a részvétel- így mikor fogadhatjuk el megbízhatónak, reprezentatívnak egy társadalmi vita eredményét? Számomra elfogadható, hogy "Azt az embert, aki nem hajlandó foglalkozni a közösség dolgaival, mi nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk"[xvii]. Az egész eddigi gondolatmenet az un. nyugati kultúrán, az egyéni ÉS közösségi jogokon alapszik. De mi a helyzet ott, ahol mások az erkölcsi alapok? (Iszlám, buddhizmus – vagy a természeti vallások esetén). Hogyan rendezzék el dolgaikat az eltérő kultúrákat reprezentáló államok? De mindez nagyon messzire vezet, de mindez nem mondathatja, hogy ne tegyük a dolgunkat. Az alkotmányozás egyelőre még csak lehetőségként kezelheti mindezt – a való életben való kipróbálásra, pilotokra van szükség. 

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van a pártokkal, mi is a szerepük? A mai gyakorlatunkban is azt látjuk, hogy a helyi önkormányzatok és a kistérségek szintjén a pártpolitika csak megoszt. Ugyanakkor arra továbbra is szükség lesz, hogy – a korábban kárhoztatónak tartott – ideológiák mentén újra- és újra megfogalmazódjanak a kívánatosnak tartott jövőképek, hiszen csak ezek alapján biztosítható a társadalom fejlődése. Ugyancsak a pártok feladata marad a képviselőjelöltek kiválasztása majd a munka során a szakmai háttér biztosítása. A parlament, és így pártok felelőssége, hogy biztosítsák a kormányzáshoz szükséges politikai hátteret.

II. A társadalom szintjei

A. Közvetlen kapcsolatok

Szociológiai, humánetológiai alapon figyelembe kell venni, hogy valódi közösségek (teljes bizalom, közös célok, formalizált szabályozás és szankció nélküli működés, a potyautas-szindróma megjelenésének veszélye nélkül) csak kis létszámú csoportok esetében valósulhat meg - 5-max 9 fő a határ (ez érvényesülhet a nagyszülő- szülő- gyerek kapcsolatokban, vagy rendkívül szoros baráti körben.)

Az 5-15 fős csoportok esetében már fokozatosan megjelenik a közös szabályalkotás és szankcionálás szükséglete. Ezen a szinten még nem okoz gondot a tagok közti egyenrangú kommunikáció.

A 15-50 fő nagyjából a feudális nagycsaládok, mint termelő egységek - vagy éppen a kisebb lakóközösségek, start-upok, vállalati egységek szintje is). E szinten - amennyiben nem csupán ismerősök, hanem közös céljaik vannak, akkor megjelennek a szükséges funkciók - pl. a viták, megbeszélések levezetésére, az adminisztráció, pénzügyek kezelésére, a feladat-megosztás koordinálására, stb.

A következő fok határa 150, újabban az internetes kapcsolatokkal ezt sokan kiterjesztik 250 főre. Ekkorák a természeti népek csoportjai, ez az a nagyság, melyen belül intenzív kapcsolatokat tudunk ápolni, mivel mindenki személyesen ismer mindenkit (habitusát, értékeit, stb). (Érdekes történelmi, biológiai adalék: kb 500 fős népesség kell ahhoz, hogy a vérfertőzés elkerülhető legyen.) Ez megfelelhet egy lakóközösségnek, társasháznak vagy falusi utcának - s nagyjából ilyen létszámúak a kibucok is. 

A dolgot árnyalja, hogy egyidejűleg több csoportnak is tagjai vagyunk: például a közeli barátoknak is van saját családjuk, munkahelyi kollégáinknak más- és más lehet a hobbija, világnézeti vagy politikai kötődése.

A látszólagos könnyebbség és vélemény nyilvánítás nagyobb lehetőség ellenére a valóságban az internetes kapcsolatok kevésbé fókuszáltak: nehezebb a vitában a témára koncentrálni, metakommunikáció hiányában könnyebb félreérteni a másikat, s nehezebb az egyének egyenrangú részvétele. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb (ön)fegyelemre, a kötöttségek vállalására, adminisztratív szabályozásra van szükség.

Mindez időigényes, de eddig a szintig megoldható a "közvetlen" beleszólás - ha másképp nem, úgy, hogy a kisebb létszámú csoportok szószólókat választanak maguk közül, akik egymással tisztázzák a kérdéseket, majd érdemi döntésre visszaviszik a javaslatokat a kisebb közösségekbe. Elektronikus háttérrel természetesen könnyedén megoldható, hogy számos vélemény nyilvánító vagy ügydöntő szavazást tartsanak -

 B. Társadalom-szerveződés: szintek és gyakorlat

Az eddigiekben nem volt érdekes, hogy mi a téma, miről is tárgyaljanak, döntsenek - a továbbiakban érdemes elgondolkodni ezen.

B.1. Önkormányzatiság - alsó szint. Közvetlen tapasztalat és befolyás

A következő kapcsolati szint 1500 - 2000 fő, de internetes "támogatással" lehet akár 3000 is. Egy ekkora csoportban lényegében mindenki megismerheti egymást - ha ez inkább csak felületes, "tudom, hogy kiről van szó" szintű is - erős kapcsolat viszont csak akkor alakulhat ki, ha léteznek erős kulturális kötelékek, közös történetek, célok, elfogadott szabályrendszerek és teljesítmény, ill. státus rangsorok - s ami tán a legfontosabb: e körön belüli kisebb csoportok. Vagyis ekkorának becsülhetjük az önkormányzatiság első szintjébe tartozók körét, ahol elvárható, hogy mindenki megfelelő ismeretekkel rendelkezzen a döntésekhez.

Jellegzetes döntések: szociális segély- és támogatás, fogyasztói értékelés, oktatás, közműellátás alapszintű szervezése, közösség-építés

Ezen a szinten megállapítható a tényleges szociális helyzet, működhet az egymásra figyelő s egymást segítő támogatási rendszer; érvényesíthető a közvetlen befolyás az együttélési normák betartására. Eldönthető a buszmegálló legjobb helye, eldönthető, hogy az iskola vagy az önkormányzat ablakát kell-e kifesteni, egy kisbuszt kell-e venni a diákok, betegek utaztatásra, vagy megoldható a „telekocsi”. Mire használják fel az önkormányzati bevételeket, mit tudnak önkéntes munkával elvégezni.

B. 2.Mitől város a város, kistérség a kistérség?állampolgári részvétel

Egy város (funkciójában) környéke központja – közvetlen környéke elsőszámú felvevő helye – pl élelem, ipari és szolgáltató tevékenységek munkaereje - s szolgáltató/ellátó központja, legyen az gimnázium, orvosi szakellátás, államigazgatási helyi intézmények, mozi, étterem. Ahhoz, hogy megjárjuk az oda-vissza utat, ne legyen szükség egy egész napra. Szerencsés esetben egy város vonzáskörzetével együtt alkothatja a járást vagy kistérséget. Ez az a keret, ahol koordinálni érdemes a hulladékkezelést, a közmű-ellátást, ahol értékelni lehet és érdemes a közszolgáltatásokat.

Az országon belül is jelentős eltérés van a település-szerkezetben, ezért 10-60 e fő lehet egy város és átlagos vonzáskörzete, s ezt tekinthetjük az önkormányzatiság 2. szintjének.

Jellegzetes döntések: költségvetés; iskola vagy mozi kifestése; helyi sportkör támogatása; szociális keretek elosztása; munkahelyteremtő programok felügyelete/támogatása; pedagógusi, háziorvosi pályázatok értékelése; közösségi- és szociális munkaprogramok jóváhagyása; helyi adók kivetése – megjelenik a funkcionális szakértelem szükségessége.

B.3. Magas szintű ellátási központok - régiók - moderált állampolgári részvétel 

Legyen egyetem és főiskola, széles kulturális kínálat színházzal, legyen integrált és magas szintű egészségügyi ellátás.

Legyen kapcsolódás a gyorsforgalmú közlekedéshez, 1 napon belül oda-vissza elérhető legyen bármely intézmény.

A központ területén belül legyen értelme a közösségi közlekedés optimalizálásának (közút vs vasút), ezen belül közvetlenül hatnak a kiemelt fejlesztések (munkaerő, helyi kkv-k kapcsolódása, stb.)

A már kialakult struktúrákhoz igazodva kb. 100 km-es átmérőben 1,5-2,5 millió ember alkothat 1-1 életképes régiót. (A történelmi hagyományoktól, földrajzi helyzettől függően nagy eltérések is lehetnek.)

Jellegzetes döntések: költségvetés (delegált és /vagy bevételi források alapján) regionális közlekedési hálózat optimalizálása; szociális- és működési keretek elosztása; regionális közmű- és szolgáltatásfejlesztési projektek jóváhagyása; regionális közmű- és szolgáltatás felügyelete és /vagy működtetése; EÜ, oktatás, kulturális költségvetés jóváhagyása. Ezen a szinten már nélkülözhetetlen a hiteles szakértelem, a demagógia kizárása.

Ez az a szint, ahol mai tudásunk szerint még megvalósítható, hogy komplex döntések előkészítésében, kialakításában részt vegyenek az állampolgárok - ha a döntéshez elegendő idő áll rendelkezésre. Ugyanakkor ezen szinten már óhatatlan felmerül a professzionális politizálás igénye is, ami - bárhogy is nevezzük - a pártszerű működéstől várható csak el.

B.4. Nagyrégiók - előnyös kapcsolatok lehetősége

A földrajzi helyzet, a régiók közelsége határozza meg, hogy milyen - elsősorban vonalas - létesítményekkel célszerű egymáshoz kapcsolódni. Ilyenek az elektromos áram, fő közlekedési útvonalak, csővezetékek. Ezeket célszerű a régiók és országok között is összekapcsolni, optimalizálni.

B.5. "Nagyvilág" - polgári nyilvánosság 

Jellemzője a világrendszerek léte és működése, ahol az üzleti-gazdasági élet átnyúlik a politikai határokon, s nemzeti keretek közt nem szabályozható.

Jellegzetes döntések: az egész Földre kiterjedő kontroll- és szabályozás az erőforrások felhasználásáról, a pénz-és tőkepiacról, a fegyverkezés ellenőrzése, regionális (Észak-Dél) fejlesztési programok,környezetvédelem, Tobin-adó beszedése, stb.

Ma örülhetünk, ha fellélegezhetünk, mert elfogadták az EU költségvetését, ha ésszerű kompromisszumokat kötnek az ENSZ-ben, vagy sikerül békét kötni egy háború után. Sokak természetes igénye, hogy beleszóljunk a világ dolgaiba – de erre az alapján kerülhet sor, ha megtanultuk a az 1 - 3 szinteket alkalmazni. 

 Ha - a szemléltetés kedvéért - abból indulunk ki, hogy az EU-ban több, mint 500 millió ember él, 314 régió van (Nuts2), akkor a világban a közel 8 milliárd ember mintegy 5 ezer régiót alkotna. Ezekre (de többségükre) biztosan elmondható, a gazdaságuk, kultúrájuk, kapcsolataik közvetlenül is kötődnek a nagyvilághoz - de az egymás közti kapcsolatok, egyeztetések lehetetlenek. Látható, hogy a B.3. és a B.4. szintek között nagy az ugrás. Meglévő intézményként adódik, hogy az országok létét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mivel nagy a különbség az egyes országok nagysága, súlya között, belátható, hogy az USA-val, Kínával, Oroszországgal csak az eddigieknél integráltabb, föderatívabbb EU képes megfelelő súlyt képviselni. Ez a bontás közel van ahhoz, amit az ENSZ BT öt állandó tagja reprezentál: nélkülük ma nem lehet érdemi politikai döntést hozni a világban. (Láthatóan hiányzik India, Japán, s nincs képviselete Afrikának és Dél-Amerikának - de esélyük akkor lehet, ha valamilyen(kon)föderációt tudnak alkotni.)

 C. Egyének és csoportok - a hálózati szerveződésről

Didaktikai okokból az A. és B. fejezetekben koncentrikus körökben elemeztük az egyének és a különböző nagyságú szintek közötti kapcsolatokat. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem egy merev piramisról van szó, mint például a katonaságnál, ahol rajok, szakaszok, századok, zászlóaljak, ezredek, dandárok, hadtestek, hadseregek stb. a működési egységek.  (1).A társadalmi hálózatokban emberek, illetve emberek csoportjai (maguk is hálózatok) kapcsolódnak egymáshoz. Ez a kapcsolat nem véletlen szerű - új kapcsolatainkat a már meglévők befolyásolják, illetve akinek minél több kapcsolata van, annál könnyebben létesít újakat.

(2) A kapcsolatok lehetnek "erősek" (pl. közvetlen családtag, munkatárs, párttag) vagy "gyengék" (informatív). Az előzőekben leírtak alapján általánosságban kijelenthetjük, hogy minél nagyobb a csoport, a kötődés annál kisebb. Tapasztalataink szerint ez csak akkor igaz, ha nem léteznek a kisebb közösségek, melyekhez kötődhetünk. Ilyenkor könnyen kialakul a magárahagyottság érzése, mely társadalmi depresszióhoz - vagy mintegy pótlékként valamely fundamentalisztikus eszméhez, valláshoz kötődik.

(3). A hálózatok kezdetben növekedésre vannak ítélve - kérdéses, meddig. Nem véletlenül alakultak ki az országhatárok, a monopóliumellenes törvények - vagy a hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok elve a politikában. Teoretikusan az egyik határ az, amikor már nem létezik a hálózaton kívüli elem. Az (1.) pontból egyenesen következik, hogy egy versengő környezetben természetesnek kell tekintenünk a monopóliumra való törekvést, vagyis más hálózatok bekebelezését. Ha magát a Földet tekintjük egy hálózatnak, akkor ez már sok tekintetben meg is valósult: a gazdaság, a környezet, az interneten és egyéb médián keresztül a kultúra lényegében már egy hálózatba kapcsolt bennünket. A hálózat struktúrája, tulajdonságai is meghatározzák, hogy milyen nagyra képes növekedni - de erre a 6. pont adhat választ. 

(4.) A hálózatok alakíthatók - s a hálózatok bennünket is alakítanak. Ha egy ország nem tud alkalmazkodni a külső körülményekhez, akkor bedőlhet a gazdasága. A "civil engineering" ma már egy külön szakma: hogyan alakuljon át egy társadalom működése, gondolkodása, hogy a stratégia célokat el tudja érni, milyen új ismeretekre, képességekre és gyakorlatokra van ehhez szükség. Ha tagjai leszünk egy csoportnak - mi is megváltozunk, főként akkor, ha annak tagjai is akarunk maradni. Óhatatlanul átvesszük a normákat, viselkedési formákat, átvesszük a csoport értékeit, s ezt kifelé is képviseljük, a "szervezet emberévé" válunk, netán külön gondolkodás nélkül is követjük a csoport céljait, programjait, a környezettel való reagálásokat. Annyira elkötelezetté válhatunk, hogy nem figyelünk a kritikákra, külső jelzésekre, így e (5.) gyenge kapcsolatok nélkül a hálózat hierarchikussá, merevvé válik, elveszti rugalmasságát, fejlődési lehetőségeit. Ilyenkor a központi csomópont sérülése az egész háló sérülésével jár. Másrészt (6.) Erős kapcsolatok nélkül a hálózat diffúzzá, struktúra nélkülivé válik, s egy határon túl nem is tekinthető hálózatnak. A rugalmas hálózatban viszont egy-egy csomópont kiesése nem jelenti feltétlenül az egész hálózat sérülését.

A fentiek megerősítik azokat a korábbi tapasztalatainkat, hogy miért sem jók a centralizált, hierarchikus szervezetek: bármennyire is képesek egy, a központból kiinduló utasítást szervezetten végrehajtani, megszűnik a rugalmasság, a megújulási képesség. A hálózaton belül is lecsökkennek az informális, "gyenge" kapcsolatok - s ez még inkább jellemző a más hálózatokkal való kapcsolat hiányára. Így megszűnik az esélye bármilyen közös érték elfogadására - kifelé csak a merev szembenállás lehet a jellemző. E rugalmas kapcsolatok hiányában növekedési lehetőségként csak más szervezetek "felvásárlása" marad, amit kisgömböc effektusként is ismerünk.. A világtörténelem azt bizonyítja, hogy az állandóan növekedni vágyó, hódító hatalmak kora igencsak véges, még ha olyan tehetséges vezérei is voltak, mint Nagy Sándor, Attila, vagy éppen Napóleon.

Ezzel szinte teljesen más végletet képvisel az un. demokratikus ellenzék. Számos kis hálózat alkotja, melyek egymással vérre menő ideológiai, identitásbeli, hitelességi vitát folytatnak, így viszont esélyük sincs arra, hogy olyan szilárdságot, politikai erőt érjenek el, ami "versenyképes" lehet az uralkodó monolit tömbbel szemben. Pedig van megoldás: vizsgálatok kimutatták, hogy már a fehérjék is képesek arra, hogy a környezet hatásaira megváltoztassák az állapotukat, szilárdabbak legyenek vagy éppen a rugalmasságukat növelik meg. [xviii]( ). Ehhez először szóba kell állni egymással - ha máshogy nem, közvetítőkön keresztül - majd közvetlenül is, hogy azután ebből ha csak egy projektre is, a jogállam visszaállítására, egy ideiglenes, de erős kapcsolat jöjjön létre. S azután igazán itt az ideje, hogy valódi kapcsolatok, hálózatok legyenek a politikai oldalak között - mert különben csak vergődünk, hálózat helyett a magunkra borított háló csapdájában.

A fentiek alapján is egyértelmű, hogy különbséget kell tennünk a demokrácia, mint döntési/uralom gyakorlási módszer - és a demokrácia, mint társadalmi berendezkedés közt. A demokrácia, a demokratikus eszközök alkalmassága a rendszer fenntartását, rugalmasságát, innovációs képességét biztosítják. Amikor természeti vagy egyéb katasztrófa veszélyeztet egy társadalmat, akkor nincs idő és lehetőség széleskörű vitákra, cselekedni kell. Ezért demokráciákban is szükség van a katasztrófa és veszélyhelyzetekre való felkészülésre, a fegyelmezett és szervezett fellépésre - majd az utólagos értékelésre, beszámoltatásra. Autokráciák és diktatúrák jellemzője viszont a folyamatos veszélyérzet fenntartása, mely "indokolja" a demokratikus módszerek mellőzését.

A társadalom rugalmasságát elsősorban a különböző típusú civil szervezetek biztosíthatják. Ezek szerepe különösen megnövekszik akkor, amikor a hagyományos csoportok és szervezetek szerepe eltűnőben van. Itt elsősorban a hagyományos munkaszervezetekről van szó - mely bizonyos értelemben stabilitást is jelentett az egyének számára, egyben a klasszikus szakszervezetek - jól, rosszul, de - biztosíthatták az érdekképviseletet, az érdekek becsatolását a politikai intézményrendszerekbe. Az individualizálódással, az egyéni felelősség megnövekedésével sokan nem tudnak élni, felkészültségük, tudásuk, elavultsága, a hagyományos munkahelyek megszűnése bizonytalan helyzetbe sodorta őket. [xix]. Egyrészt az újfajta követelményekre fel kell készíteni őket[xx], másrészt a régi, biztonságot nyújtó kötődések helyek újakra van szükség: hipotézisem szerint ha az egyén egyidejűleg többfajta csoporthoz is kötődik, az nagyobb biztonságot nyújt a részére, s kevésbé lesz kitett a fundamentalizmusok csábításának.

Nincsenek kész receptjeim. Bármennyire is szimpatikus, de a valódi lakóközösségek kialakítása, a kommuna--szerű gazdálkodás és hasonlók csak rész megoldásokat jelentenek.

 D.Nemzeti szuverenitás

 Minden nehézsége, problémája ellenére evidenciának tűnik, hogy az EU integráció erősítése lehet számunkra a kívánatos: egységes kül- és védelmi politikai, gazdasági szabályozás és pénznem, közelítő szociálpolitika, egységesülő szabványok és sztenderdek, átjárható oktatás és képzés, közösségi közlekedés gerinchálózatai, stb.

Természetes a kérdés, hogy mi legyen a 27 EU tag országok szerepe, mi van a nemzeti szuverenitással? Az előbbiek alapján erre a szubszidiaritás elve alapján lehet a választ megadni, ami az eltérő nagyság miatt nem lehet egységes. A kisebb országok maguk is 1 régiót jelenítenek meg, a nagyok 10-es nagyságrendet. Ez utóbbiaknál természetesen jelenik meg a koordinációs igény. A kultúrák sokszínűségének fenntartása alapvetően nemzeti hatáskör - elsősorban a nyelv fenntartásával, megőrzésével. Egy társadalom fenntartása annak kohéziójától függ - ez egyaránt jelenti a szolidaritást, illetve annak a biztosítását, hogy az egyének megfelelő közösségek, bizalmi hálózatok tagjai legyenek, vagyis megtalálják és gyakorolhassák identitásukat. Természetes a nyelvhez, nemzethez való tartozás - ebbe úgy születünk bele. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a nemzet és az állam csak ritkán azonos fogalmak Európában. Központi akaratból, erőszakosan valósították meg ezt az egységet Franciaországban, külső erők hatására valósult meg Magyarországon, kevésbé homogén módon Olaszországban vagy Németországban, deklaráltan többnemzetiségű országokban élnek a spanyolok és a belgák - s ha a nemzetállamok szuverenitását tartanánk a legfontosabbnak, akkor nem is lenne értelmezhető a határon túli magyarok léte, s nagy kavarodás lenne, hogy akkor hova is álljanak az osztrákok, a tiroliak, stb. Megoldást csak a többes kötődés jelenthet: a hatásköröket a szubszidiaritás alapján célszerű megosztani, az EU a tagországok közösen gyakorolt szuverenitása, másrészt pedig a tagországok az EU részeiként is értelmezzék önmagukat, a nemzeti intézmények pedig őrködjenek és védjék a nemzeti kultúrát és hagyományokat. (Érdekes koncepció jelent meg a New Scientist-ben: A középkori államszervezet lehet Európa jövője? címmel[xxi]).

III. Néhány gyakorlati következtetés - javaslat a demokratikus működésre, a demokrácia "tanulására"

A különböző demokrácia-indexek indikátorai alapján is jó képet kapunk arról, hogy hol van fejleszteni való. Az egyes ismérveim alapján a demokrácia fejlesztését az alábbiak szerint tartom elképzelhetőnek.

A méltányosság érvényesítése a politikai kultúra része - aminek az alakítása viszont nem képzelhető el a társadalom általános kultúrájának a fejlesztése nélkül. A szervezetfejlesztés (OD, organisation development) egy külön szakma, melynek kialakult és hasznos módszerei vannak az együttműködés fejlesztésére, az eltérő nézetek és érdekek közötti kompromisszumok, netán konszenzusok kialakítására, stb. Ami miatt ezek kiterjesztett, társadalmi szintű alkalmazása nehézségbe ütközik, az az elkötelezettség - ami egy cég életében a menedzsmenttől függ. Egy társadalom életében ez a közös platform csak nehezen alakítható ki - elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire másként viselkednek a politikai élet szereplői ellenzékben vagy hatalomban. A minimum követelmény annak a belátása, hogy aki kormányoz, az a következő időszakban ellenzékbe is kerülhet. Bár úgy tűnik, e poszt megírásakor (2017 június), hogy a regnáló hatalom ezzel nem számol, valamikor de fog következni ez is. Mindez azért fontos, mert hiába fogalmazta meg Hankiss Elemér Csapdák és egerek c. könyvében egy társadalmi program vázlatát, könnyen belátható, hogy ennek sikerességéhez aktív kormányzati szerepvállalásra is szükség van. [xxii]

 A döntések - és a döntéshozatal tanulhatók. Figyelembe véve a társadalom szintjeiről írottakat, ezért fontos, hogy tagjai legyünk kisebb közösségeknek, az itt tanultakat könnyebben tudjuk hasznosítani majd a közvetlen önkormányzatok, a kis- és a nagyrégiók majd a társadalom (ország, EU, nagyvilág) szintjén is. (Ez a fokozatosság elsősorban az állampolgári részvétellel meghozott közvetlen, deliberatív eljárásokra vonatkozik. ) A konszenzuális rendszer felé elmozdulást szolgálja, ha a parlamentben több világnézet és érdek is reprezentációhoz jut, s kormányozni csak koalíciós megállapodásokkal lehet. Ezért is fontos az arányos választási rendszer.

 Az ellenőrzés szándék kérdése. S itt nem is csak a tervek és a tények összehasonlításáról van szó, hogy időben be lehessen avatkozni, ha kedvezőtlen irányban alakulnak a dolgok - hanem ez vonatkozik a korrupcióra is. Pl. ott, ahol minden állampolgár jövedelmi és vagyoni helyzete is átlátható, ott természetes, hogy ez legyen a helyzet a politikusok, a gazdasági élet szereplőinek az esetében is. E területre is igaz: egyaránt erősíteni a jogállam, ha tetszik, a liberális demokrácia intézményét - de e hagyományos kereteken kívül is szükség van a társadalmi, állampolgári részvételre, a civil közösségekre. 

A közjó tisztázása - és tudatosítása! - a már említett társadalmi program keretében valósítható meg. Az ott felvetett példák alapján kellene érvelni, hogy miért is szolgálná az érdekeinket, ha Mária országa lennénk, sérülünk-e, ha szuverenitásunkat egy részét közösen gyakoroljuk más országokkal, a gyakorlatban mit is jelentsen a méltányosság, hol van szükség korrekciós újraelosztásra, s hol érdemes a piaci viszonyokat érvényesülni? 

Az egzisztenciális függetlenség korunk egyik legnagyobb kérdése. Egyidejűleg kellene megoldanunk az eddig is kiszolgáltatott szegénységben élők "felemelését" - másrészt a 4. ipari forradalomban egyre szélesebb kört érintő létbizonytalanság, a prekariátus "kezelését". Az Észak-Dél problémának könyvtárnyi az irodalma - de a mélyszegénység felszámolásához, a létminimum biztosításához már ma is meglennének a lehetőségeink.[xxiii]

 A tudás, információ rendelkezésre állása látszólag könnyen teljesíthető feltételek az internet korában. Túl azon, hogy ma még nem teljes a penetráció, nagyjából a középfokú végzettség szintje az, ahol elvárható legyen valakitől, hogy értelmesen használja a lehetőségeket. (Ez nem képzettségi cenzus - hanem cél.) Természetesen az iskolai végzettség önmagában még kevés az eligazodásra. Annak mintájára, ahogy tudatos vevő nem csak a reklámokra, hanem a szakemberek, a fogyasztóvédelmi szervezetek értékeléseire is hallgat a vásárlások előtt, ilyen hitelesítő pontokra a társadalom egyéb területein is szükség van. Már voltak kezdeményezések - intézményesíteni kellene, hogy független szervezet(ek) minősítsék a pártok programjait.[xxiv] A jelenleginél sokkal szigorúbb és átlátható, kevésbé kijátszható módon kell előkészíteni a törvényeket. Az egyes közpolitikai területeken civil ombudsmanok értékeljék a helyzetet, az állami és önkormányzati szervezetek nyitott könyvek legyenek az állampolgárok számára. Csak valódi és megalapozott társadalmi vitákra kerüljön sor. A népszavazások, nemzeti konzultációk a ma formájukban a demokrácia arculcsapását jelentik.[xxv] A népszavazásokat alapvető társadalmi kérdésekben lefolytatott társadalmi viták, egyeztetések legitimálására szabad csak használni. A deliberatív demokrácia módszerei, eszközei - mint pl. a közösségi tervezés - Magyarországon is ismertek, az állampolgári közvetlen részvételt elsősorban így kell biztosítani.[xxvi]

 A választópolgárok egyenlősége elsősorban a döntés előkészítési szakaszban biztosítandó. A fentebb ismertetetteken kívül arra van szükség, hogy átlátható legyen a lobbi tevékenység, legyen egyértelmű, hogy a döntések milyen előnyökkel, hátrányokkal járnak az egyes csoportok számára.

 Csak legitim szabályok biztosíthatják azok betartását. Az „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük." /Mt 7, 12/ úgy is igaz legyen, hogy hatalomban, többségben is csak olyan döntések szülessenek, melyek fordított, kisebbségi esetben is elfogadhatóak lennének. A feltételeket általánosan elfogadott alkotmányban kell rögzíteni, mely egyben a demokrácia intézményes kereteit is meghatározza.

 Az érintettek részvétele, annak formái már többször szerepeltek az egyes eljárásokban. Bizonyos döntéseknél, pl. a független bíróságok esetében eleve adottság, hogy csak egy vagy néhány ember hoz döntést, de a társadalmi vitákban, választásoknál könnyen belátható, minél nagyobb a részvevők aránya, annál nagyobb az eredmény legitimációja. Alapvető feltétel a részvétel lehetőségének a biztosítása - de kérdés, hogy milyen eszközökkel lehet biztosítani a magas részvételt. Természetesen jogszerű, de mégis kérdéseket vet fel, ha a választópolgárok 1/3-ának támogatásával 2/3-os többséget lehet szerezni. Mivel itt nem a választási rendszer minőségéről van szó, jogos érv, hogy aki akart és fontosnak tartotta, az részt vehetett az eljárásban - azonban nem állíthatjuk, hogy a "nép" hozta meg a döntést, mivel annak csak egy - igaz, többségi - része. Egyrészt maradhatunk a jelenlegi, s a legtöbb országban is követett gyakorlatnál, mely szerint a távollétet úgy értelmezzük, hogy ők átruházták a döntési jogukat. Számomra pozitív a belga példa, ahol a távolmaradásért büntetést kell fizetni - ez a pénz nemes célokra költhető. Egy másik, s elsősorban a társadalmi vitáknál alkalmazható módszer az lehet, ha sorsolással kiválasztott személyek döntése adja meg a szükséges legitimációt.

Zárszó:

A fentiek átgondolása után beszélhetünk a konkrét formákról, gyakorlatokról - nem feledve, hogy a dolgok ritkán fekete-fehérek, léteznek előnyök, hátrányok - s az se keserítsen el minket, ha nem tökéletes a demokrácia: sosem lesz az, de legalább törekedni kell rá.

Hivatkozások:

 [i] Egy korábbi anyag frissítése: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/demokracia-ertelmezese-kozosjo

[ii] Szentpéteri Nagy Richárd: Kormányformák és demokráciamodellek, Konzervatív Szemle

[iii] http://reviziomuhely.blog.hu/2015/10/13/bucsu_89-tol_demokracia_a_liberalis_konszenzus_osszeomlasa_utan

[iv] Marosán György: Kézirat. Hivatkozás Sunstein, R. Cass -  Thaler, Richard H. 2011. Nudge, Manager Kiadó

[v] Zoltayné Paprika Zita, 2002, Döntéselmélet, Alinea Kiadó, Budapest

[vi] https://hu.wikipedia.org/wiki/Demokr%C3%A1cia_(politikai_rendszer)

[vii] http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C3%B6zj%C3%B3.html

[viii] <a href="https://freedomhouse.org/report/methodology-freedom-world-2017" target="_blank"