Holtpont - de hol a pont? 2.

holtpont_t_rsa_56fa3b862c6e5.jpgSok mindent másképp látok, mint a tanulmányok szerzői - másképp éltem meg sok mindent. De igyekszem visszafogni magam, hogy csak azokkal a részekkel foglalkozzam, melyeket a továbblépés, a jövő szempontjából is fontosnak tartok. Fejezetről fejezetre - nem egyforma léptékekben - haladok, majd igyekszem általánosításokat is levonni.
http://geo1.blog.hu/2016/05/22/holtpont_de_hol_a_pont folytatása

 

Az első fejezet: GAZDASÁG ÉS POLITIKA. címet viseli, két tanulmányt tartalmaz:

I.1 Scheiring Gábor: A nemzeti burzsoázia diszkrét bája – A demokrácia hanyatlásának politikai gazdaságtana

(A szerző azóta a kedvencem, mióta közös programot fogadtak el Oszkó Péterrel: ebben sikerült ötvözni a makrogazdasági (liberális) követelményeket a modern baloldalisággal.)

Nagyot vállal: osztályelmélet (tőkések, középosztály, perekariátus) alapján magyarázza, hogy a "türelem politikájának" kimerülése és a gazdasági elit polarizációja (nemzetközi és nemzeti tőkések) vezetett el a magyar illiberalizmus felemelkedéséhez és stabilitásához. Izgalmas megközelítésnek, de inkább csak adaléknak tartom az írást, mert épp azokat - az egyébként hivatkozott - módszereket, leírásokat teszi zárójelbe, melyek Orbán személyéről, cikk-cakkjairól, vagy akár az MSZP-ről, mint politikai szereplőről érdemben szót ejtenek, s azt is elemzik, hogy milyen hatása volt a politikai intézményrendszerünkbe "beültetett", a bipolaritáshoz vezető elemeknek - s egyszerűen adottságnak veszi, hogy vannak a "nemzetközi"- és a "nemzeti" tőkések, s e ténynek tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. (Más kérdés, hogy a kötetben lévő tanulmányok is foglalkoznak e "leértékelt" témákkal). 

korte.jpg

A leírt háromosztatúságnál jobb megközelítésnek tartom az MTA TTK és a Gfk Osztálylétszám 2014 kutatását. (Ami,legyünk méltányosak, a dolgozat megírása után jelent meg.)

Az természetesen igaz, hogy az eltérő érdekeknek ütközniük kell, de ez az ütköztetés, a reális kompromisszumok/konszenzusok létrehozása éppen a politika feladata, ezért hiba lenne elvárni, hogy a pártok osztály-alapon szerveződjenek, helyette az érdekeknek a megfelelő egyeztetési mechanizmusok során kell artikulálódniuk, különben az állam valamelyik osztály foglyává válhat. (A későbbiekben éppen Csigó Péter érvel az állam és a politika szétválasztásáért.) Így például nem lehet az osztály-konfliktusokkal magyarázni, hogy miért olyan alacsonyak nálunk a bérek. Egyrészt nagyon közel vannak ahhoz a szinthez, amit a termelékenységünk indokol - másrészt a bérből-fizetésből élők asszisztálásával estek szét, illetve maradtak gyengék az összefogásra képtelen szakszervezetek, akiknek a megosztottságát sokkal inkább a pártpolitikai hatások okozták. Ilyen körülmények közt nem véletlen, hogy egyedi, vállalati szintű alkuk köttettek - egységes, ágazati normatívák helyett. A lefelé való eltérést az is magyarázza, hogy miközben a multik jellemzően magasabb béreket fizetnek, a legnagyobb munkáltató, az állam viszont rendre elmaradt a munkaerő piactól. Ez így volt korábban a tömegközlekedésben, s ma is így van az oktatásban, egészségügyben, szociális szférában.

Erőltetettnek tartom "a nemzetközi és a hazai tőkések" konfliktusának a tanulmány szerinti szerepeltetését. (Az előző a privatizációval helyzetbe kerülteket, az utóbbi a tőlük függetleneket jelentené.) Amikor összehasonlítjuk a helyzetünket a többi volt szocialista országgal, akkor az induló helyzettel is ezt kell tennünk. Ugyanis az eladósodottság mértéke, szerkezete miatt nálunk volt a legnagyobb a privatizációs kényszer, magyar híján a külföldi tőke pedig nem igyekezett résztulajdonossá válni a meglévő cégekben. (A tőzsdei privatizációk ebben üdítő kivételeknek számítanak, de nem ez volt a jellemző. S nem hiszem, hogy a külföldi tőke miatt lehet könnyedén összeszámlálni a sikeres induló cégeket (Grafisoft, NNG, Prezi) - inkább a hazai vállalkozási környezetet érdemes megvizsgálni, benne pl. a MKIK elsősorban politizáló szerepét, vagy hogy mi lett az inkubátor-házakkal, stb. (Ez talán választ is ad arra, hogy összehasonlításban miért is olyan alacsony a kkv-k hitelekhez való hozzáférése.)
Érdekes és izgalmas tanulmány lenne annak a vizsgálata, hogy a "hazai tőkések" támogatása mennyire növelte a GDP-t, a foglalkoztatást, a belső felhalmozást - érzésem szerint ha leszámítjuk az EU-s forrásokat, akkor semmivel. S azt sem árt megjegyezni, hogy a "hazai tőkések" jelentős része nem magyarként van jelen a piacon - elég az OTP és a MOL terjeszkedésére, az említett sikeres új cégekre gondolni - hogy Gattyán pornóiparát ne is említsük.

Az eddigiek alapján a 2010-es rezsimváltás nem a feltörekvő nemzeti tőkésosztálynak köszönhető, hanem az 1990-óta erősödő társadalmi feszültségeket tudta kihasználni a hatalom kiépítésének és megszerzésének mindent alárendelő politikai erő. (Ld. később: Politikai ellenség és identitás) 

I.2. Sebők Miklós: A modernizációs konszenzus mint a rendszerváltás ideológiája és közpolitikája

A tanulmány egyik pikáns olvasata az, hogy alaposan érvelve cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy Magyarországon a neoliberalizmus uralkodott volna - miközben gyakran használja ezt a kifejezést. Természetesen egy igényes tanulmányban az számít, hogy mi a szerző álláspontja, azonban egy ilyen, több értelmű és használatú kifejezés esetében hasznos lenne annak a legáltalánosabban elfogadott definícióját figyelembe venni.. (Van, aki ezt használja már az 1930-as évekre is, de a leginkább elfogadott értelmezés szerint a Reagan és Thacher neveivel fémjelzett neo-konzervativizmus szinonimája. Jellegzetesen az "új baloldal" képviselői használják mindarra, ami privatizáció, piacépítés, a "washingtoni konszenzus" - ami az esetükben némiképp érthető - de MSZP-s politikusok szájából ez egyben azt is jelenti, hogy elhatárolódnak mindattól, amit felvállalhatnának 1990 óta, pl. a Bokros-csomag, a 2006 utáni, múlttal szembenéző konvergencia program, vagy éppen a 2008-as válság kezelése.)

Szerintem szerencsés dolog, hogy ha a történelmi kényszer egybeesik a politikai konszenzussal - ami lényegében a sikertelen hiánycél emelési tárgyalások után bomlott fel az unorthodox gazdaságpolitika meghirdetésével.

Sok részlet vitatható, kritizálható, de egyértelmű volt, 89 után piacgazdaságot kell kiépíteni, aminek feltétele a privatizáció - ehhez tőkét pedig külföldről kellett behozni.  Az is egyértelmű volt, hogy nem csak a politikai intézményrendszerben, hanem a szociális piacgazdaságban is a német példa lebegett a szereplők szeme előtt. Ez megnyilvánult a kezdetben kedvezőnek mondható szociális intézkedésekben (végkielégítések, munkanélküli segély), de a szociálisnak mondott szempontok miatt elmaradtak, illetve késtek a lényeges változások az egészségügyben, oktatásban, az államszervezet átalakításában is. Külön sajnálatos, hogy a koalíció fenntartása érdekében szétverték a TSZ-eket - de az ma is vitatható, hogy fenn lehetett-e tartani az amúgy összeomló orosz piacon a magyar jelenlétet, vagy hogy minden privatizációs lépés fair és célszerű volt-e. Így például a Budapest Bank privatizációjának lehet egy olyan olvasata, hogy az előnyös volt "a pénzügyi elit, a külföldi bankvezetők és a szakértő elit" számára, "miközben ez ugyanez ... nemzetgazdasági szempontból legalábbis kétséges" - vagy más olvasatban, ahogy egy egykori résztvevő mondta el: "a három rosszul tőkésített, elavult technológiájú, kétes képzettségű és kultúrájú, konfliktusosan motivált és vezetett, lazán ellenőrzött állami "nagybank" létezésének kulcsszerepe volt abban, hogy a "nemzeti vagyon" maradékait ilyen tempóban szét lehetett kapni; sokkal nagyobb, mint az un. spontán privatizációnak. Ez nem a "családi ezüst" meg kellett tőlük szabadulni (ahogyan hasonló körülmények között kell majd megszabadulni attól, amit az állam az elmúlt években visszavásárolt). A tranzakciók különféleképpen sikerültek: a múltjához és tekintélyéhez képest elképesztően hanyagul eljáró ABN Amro annyit fizetett a negatív értékű MHB-ért, hogy magunk is meglepődtünk, a privatizáció utóélete annál kétesebb volt: miután 150 millió dollárt kiszórtak a szélbe, a hollandok véres fejjel elmenekültek. A BB eladása kevésbé volt attraktív, viszont a GE alkalmas tulajdonosnak bizonyult. Egy állami bank nem asset hanem liability, az eladása nem normál piaci ügylet, hanem menekülés." Ugyanígy az olvasónak kell eldöntenie, hogy a Reformszövetség fellépése a kormány elleni neoliberális fellépés volt-e - vagy Gyurcsánynak nem volt már ahhoz ereje/hitele, hogy a szükséges lépéseket - pl. 13. havi nyugdíj eltörlése - megtegye.

A szerző óvatosan fogalmaz, hogy "a modernizációs konszenzus bukásának számos... oka volt", legfontosabb gazdaságpolitikai tényezőkként a szervezeti meggyengülést, a társadalmi támogatottság csökkenését, a romló külső feltételeket és az ellenfelei megerősödését említi. Hogy ezek mennyire gazdaságpolitikai tényezők, ízlés és definíció dolga - de minden bizonnyal itt nem egyszerűen a 2010-es Fidesz győzelemről, hanem annak arányáról lehet szó.

Az egyik ilyen tényező az, hogy éppen az a két párt esett ki a parlamentből, melyek a legjózanabbak voltak - itt érdemes kiemelni, hogy az MDF kezdetektől opponálta a 100 napos programot, vagy azt, hogy 2006-ban az SZDSZ hazugság-számlálót működtetett. Mert nem a 2006 előtti hibás gazdaságpolitika volt a későbbi bukás oka, így pl. nem is azzal érvelt a Fidesz, hogy 11 % körüli lett a hiány (hiszen 2002-ben ők is "felhalmoztak), s ők a 14. havi nyugdíjat úgy ígérték, hogy közben 13,5 %-kal kalkuláltak - s nem ezért maradt hazugságban Gyurcsány - hanem mert dobozdíjról beszélt a pártelnöki vitában. A 2006-os konvergencia program már hiteles gazdaságpolitikai utat vázolt fel - az egészségügy, oktatás, az államszervezet átalakítását ígérve. A regionális átalakulás a Fideszes önkormányzati tarolás után hamar lekerült a napirendről, az egészségügyi reformot a legjobban a szocialisták közül fúrták, de a létrehozott kerekasztalok sok tekintetben ma is használható eredményeit az a világgazdasági válság söpörte ki az agendából, mely egy legyöngült, éppen kilábalóban lévő gazdaságot kapott telibe. Lehet neoliberalizmusról beszélni, de viszonylag könnyen belátható, hogy a válságkezelésnek Magyarországon nem volt reális alternatívája annak, mint amit a Gyurcsány- és a Bajnai kormányok tettek. Ezeket viszont a 2010-es kampányban maga az MSZP szerette volna a legjobban eldugni - így valójában semmi mondanivalója sem akadt. Az LMP is (a Jobbikot említeni sem kell), mint új erő, hatásában a regnáló hatalommal szemben határozták meg önmagukat.

A jövőben az jelentheti a holtpontról való felemelkedést, ha legalább alapvető kérdésekben sikerül társadalmi konszenzust elérni (fenntarthatóság, méltányosság), ha nem pillanatnyi érdekek - és a választási ciklusok - rángatják a gazdaságot. S nem ártana a fiskális és a monetáris politikai összhangját sem megteremteni.) Ez nem lesz könnyű a NER után sem, mert minden területen bátran kell majd lépni, s ezt még majd el is kell fogadtatni, legyen szó a nyugdíj, egészségügy, oktatás, szociálpolitika, államszervezet/önkormányzatiság témáiban - úgyhogy ideje lenne újraéleszteni azokat a kerekasztalokat. S valószínűleg nem a világon létező legjobb gyakorlathoz vagy az álmainkhoz- hanem a környezetünkhöz kell mérnünk magunkat.

A második fejezet - DEMOKRÁCIA, (IL)LIBERALIZMUS ÉS ELLENSÉG - három részből áll.

(Be kell vallanom, az (il)liberalizmus gondolati tartalmát eddig nem sikerült megfejtenem - ugyanis rendszerint a zárójelben lévő tagot valamilyen pontosító, módosító értelemben szokták alkalmazni - esetünkben pedig a teljes ellentétről van szó.)

2.1. Böcskei Balázs: Új autoriter rezsimek, a magyar illiberalizmus és a „létező liberalizmus” válsága

Alapjában jó összefoglaló írás - bár néhány ponton vitatható, s a "pont" is mintha hiányozna.

A szerző idézi, hogy "Offe már a kilencvenes évek elején felhívta a figyelmet arra, hogy a kelet-középeurópai rendszerváltásoknak sem történelmi, sem forradalmi modellje nincsen", ebből az olvasó számára az a nyilvánvaló következtetés, hogy csak a ma neoliberálisnak aposztrofált megoldások jöhettek szóba.Érdemes leszögezni, hogy mára a liberális állam gyengülése szinten minden országban megfigyelhető. S ha modellről van szó, talán érdemes lenne elgondolkodni, hogy míg ebben a poszt-kommunista térségben a kihívások és kihívók alapvetően jobbról, addig az egykori jobboldali diktatúrák után (görög, spanyol, portugál példák) pedig balról érkeztek.

Némi ellentmondást érzek abban, hogy a liberális politikai gondolkodás egyik jellemzője a "politikai eljogiasodása...az állam és a közjó fogalmának a semlegesítése" - máshol pedig ugyanez a kör mint egyedül racionális és szükségszerű alternatívaként jeleníti meg önmagát, vagyis értelmezésem szerint mintegy kisajátítja magának a közjó meghatározását. Talán két dolog keveredik: a liberális jogállam egyik jellemzője, hogy a keretein belül az állam ne legyen az ideológiák - és így a politikai  pártok fogja (ahogy ezt Csigó Péter is kívánatosnak tartja), másrészt az a valós felismerés, hogy a liberális politikusok a téma változékonysága, nehezen megfoghatósága, illetve amiatt, hogy a közjót leghangosabban a nacionalizmusok szokták hangoztatni - lemondtak arról, hogy ilyen viták részesei legyenek. Itt jegyzem meg, hogy a kötetben nem egyértelmű, hogy liberalizmust, liberálist említve annak milyen értelmezéséről is van szó -  mivel ez lehet:1. a dolgok megközelítése (ez inkább a libertáriusság, mint az autokratizmus ellentéte); 2. politikai ideológia, világnézet; 3. liberális demokrácia, mint politikai rendszer (másképpen: polgári vagy parlamenti demokrácia); 4. konkrét politikai szereplők, személyek; 5. a politika mélyrétegeiben: globális zsidó nagytőke

A téma szempontjából még fontosabb, hogy mennyire nem egyértelmű a demokrácia fogalmának a meghatározása: a gyakorlatban legtöbbször már az intézményeket, a formai megjelenést értékeljük. A kiindulási ponthoz ennek tisztázása is hozzátartozik, e nélkül ugyanis előállhat az a gyakori helyzet, hogy a jelzős szerkezetek fosztóképzőt, vagy jobb esetben csak valamiféle korlátozást jelentenek. A fogalom tisztázásával közelebb kerülünk a demokrácia mérhetőségéhez is.

Hogy sokszor sem a tartalom, sem az intézmények nem számítanak, annak példája a Krastevre való hivatkozás, mely szerint polgáraik "menedzselt demokráciaként" élik meg azt, hogy olyan intézmények (pl. az EU) hoznak meg helyettük döntéseket, amelyeket nem a polgárok választott, így nincs felhatalmazásuk. Ezt az érzést az EU szkeptikusok és ellenzők terjesztik -  valós alapja pedig az, hogy a helyi, nemzeti demokráciák is gyengélkednek. (Az EP tagjait közvetlenül választják az állampolgárok, a Bizottságba azok a legitim kormányok delegálnak tagot, melynek vezetője a Tanács tagja.) A mélyebb okokról a következő tanulmánnyal kapcsolatban legyen szó.

2.2. Csigó Péter: ’89 mint társadalmi csapda

Számomra az egyik legproblematikusabb írás: egyetértek ugyanis azzal a megállapításával, hogy kialakult az állammal összefonódott "fent" és a "lent" a társadalomban. Ez azonban nem azért történt, mert 89-ben csapdát állítottak a liberális demokrácia képviselői. 89 az egypártrendszer leváltására, lecserélésére született - azon az elven, hogy az egymással vetélkedő pártok programjai közül választhassanak az emberek - s hogy senki se sajátíthassa ki a hatalmat, ne foglalhassa el az államot, ezért van szükség a fékek és ellensúlyok szerepére. (Vagyis: a korábban említett kategorizálás szerint nem a minimalista-, hanem a mandátumelmélet szerinti modellről volt szó). Ahogy korábban már volt róla szó, az átmenethez nem álltak rendelkezésre kész modellek - így kézenfekvőnek tűnt, hogy vegyük át a máshol jól bevált formákat.

Az egyének autonómiáját előtérbe helyező liberális elv egyáltalán nem zárja ki csoportalapú politizálást - de az tény, hogy az egyének úgy jutottak a szabadsághoz, hogy azért semmit sem kellett tenniük, nem kellett érte megküzdeniük - s nem kellett önmaguknak sem megváltozniuk. Azzal sem vetettek számot, s itt ér össze a dolog Csigó megállapításaival, hogy a csoportalapú politizálás intézményei, szervezetei valóban hiányoztak: bár erős önkormányzatiságot képzeltek el, ennek szerepe (nem függetlenül a rendelkezésre álló forrásoktól) fokozatosan csökkent. Másrészt nem létezett az un. civil társadalom, illetve az új politikai erők ennek lebontásában voltak érdekeltek a szakszervezetek esetében. (Vagy pontosabban: minden párt egy-egy saját színű szakszervezettel vélte biztosítani a tömeg-bázisát.) Így mind a mai napig igaz: "A legmeghatározóbb a bizonytalanságtól való félelem, a konfliktuskerülés. Mivel ez együtt jár  az erős individualizmussal, önzéssel, alacsonyak a közösséghez tartozás civil értékei, miközben fontos a család szerepe. Hajlamosak „felsőbb erőkben” támaszt találni, legyen az a vallás és/vagy karizmatikus vezető. A társadalmi különbözőségeket elutasítja, de a versenyt is, a valós teljesítményt nem értékeli. A mának, rövidtávú céloknak él, jellemző a szabályszegő magatartás. "(A téma iránt érdeklődőknek egy alapos, részletes kifejtést ajánlhatok.)

A jelen szempontjából érdektelen, de 97-es tanulmányok, felismerések alapján nehéz számon kérni, hogy 89-ben azok megállapításait miért nem vették figyelembe. 89-ben egy TV volt, két csatornával, egy közszolgálati rádió, néhány országos napilap - s a politikától inkább eltávolodó megyei lapok. Még nem zúdult az emberekre ellenőrizetlen hírfolyam, a "fent" és "lent" között az - információs - kapcsolatot a média jelentette. Az egész világon, így némi késéssel nálunk is, ez után jelent meg az a média tér, mely már nem igényelte a szűrést, a politikusok és politikacsináló machinátorok közvetlenül érintkezhettek. Ez az egész világot felkészületlenül érte, ez az egyik magyarázata a radikalizmusok erősödésének is. Másrészt ez erősítette fel a politikai ellenségképzést (ld. következő tanulmány).

Természetesen vannak még egyéb csapdái is 89-nek. Ilyen például a kormányozhatóság, a stabilitás mindenek felettiségének a hite. Bizonyos mértékig érthető, hogy tartottak az anarchiától, hiszen nem lehetett előre látni, hogy a százas nagyságrendű jelentkezőből hányan is jutnak a parlamentbe, illetve időt akartak adni a kormánynak, hogy a népszerűtlen intézkedéseket is véghez vihesse - a magas belépési küszöb, illetve annak az emelése viszont elősegítette a bipoláris politikai erőtér kialakulását. A Boros-, az első Orbán-, majd a Bajnai kormány kisebbségben fejezte be a ciklust - ami nem szolgálta sem a társadalom, sem pedig az adott pártok érdekeit sem.

89 bukásához nagymértékben hozzájárult a lusztráció elmaradása - s itt nem a volt MSZMP káderek vagy a besúgók az érdekesek, hanem a titkosszolgálat továbbélése, a vasháromszög létezése.

Egyetértek a szerzővel abban, hogy a NER utáni időszakban nem az eddig megvalósult, illetve megfogalmazott négy modellből kell választani (1. liberális demokrácia apoteózisa, 2. vezérdemokrácia, 3. "plebejus demokrácia (NER), 4. párt nélküli demokrácia), hanem rehabilitálni kell a "közepet". Észrevételeimet nem "apoteózisként" fogalmaztam meg, hanem a valós körülmények figyelembevételére szeretném felhívni a figyelmet. Egyrészt ha NER-t - remélhetőleg - politikai eszközökkel lehet leváltani, akkor látnunk kell, hogy nagy az igény egy "vezérre", másrészt a párt nélküli demokrácia híve nem veszik figyelembe, hogy az ilyen plebejus törekvések vezethetnek el az autokratikus rendszerekhez. Nem úszható meg a lusztráció - most már beleértve a maffia állam működtetőit is, nem csak a politikai alvilághoz kötődő egykori (és mai?) titkosszolgálatokat is. Ugyanakkor a kívánatos deliberatív demokrácia sem vezethető be máról holnapra, ezt bizony tanulni kell. Ahogy a pont megtalálásához szükségesnek tartom azt is, hogy a közjóról ne csak elvontan, ahogy többször is szerepel a tanulmányban,  hanem tartalmában is szó essék - de ez már inkább a következő íráshoz kapcsolódik.

A szerző szinte nosztalgiával emlegeti a hagyományos tömegpártok korát - a jövő azonban a hálózatosodásé. A liberális demokrácia nagy eredménye az emberi szabadságjogok, a szuverenitás biztosítása - de az ember "alapból", genetikailag egyben társas lény is. Ezért azon érdemes elgondolkodni, hogy ezek a civil/NGO kapcsolatok, melyek erősítik az egyének biztonságérzetét is, hogyan támogathatók, segíthetők - ez egyben azért is fontos, hogy az emberek kevéssé keressék a közösség-pótló fundamentalizmusokat, hogyan akadályozható meg az "oligarchializálódás".

2.3. Antal Attila: Politikai ellenség és identitás

Szinte teljesen egyetértek a leírással - a (neo)liberalizmus is csak egyszer, s ilyen formában szerepel. Korrekt hivatkozásokkal is alátámasztja azt a bennünk is élő képet, hogy az ellenségképzésben, az identitás-harcban a Fidesz volt mind a kezdeményező, mind a helyzeti előnyben lévő. Míg az SZDSZ önmagát a legkövetkezetesebb modernizáció pártiként tudta meghatározni, az MSZP számára megoldhatatlan feladatnak bizonyult, hogy a hagyományosnak tekinthető baloldali értékeket (kapitalizmus kritika, egyenlőség, stb.) összeegyeztesse a kapitalizmus építésének kormányzati feladataival. Pragmatikus pártként viselkedett - legsikeresebb politikusa Horn volt. Az identitásépítés sikerrel kecsegtető lépései ahhoz a Vitányi Ivánnak a nevének köthetők, aki ma a DK tiszteletbeli elnöke.

Míg a NER egyszerű világképet tud nyújtani, az Isten, Haza, Család jelképekkel egységes vezérelvű tábort tudott kialakítani, a baloldal maga is tagolt. Zsurnalisztikában, de még elemzésekben is gyakran találkozunk a demokratikus ellenzék egységes baloldalként való kezelésével, de a baloldali-liberális, szociális piacgazdaságot célul kitűzőktől a marxista és újbaloldali kapitalizmusellenesekig terjedő széles világnézeti spektrumról van szó - melynek tagjai is alapvető kérdésekben állnak szemben egymással.

Az identitásképzés egyik feltétele a fogalomhasználat. A szerző maga is csapdába esik: egyrészt a "populizmus mint nemzeti identitás konstruálásának módja", melynek sajátossága az ellenség megkonstruálása - másrészt pedig a "népet felelősen képviselő és a társadalmi igazságok ellen valóban tenni akaró és tudó" szereplő. Nekem nincs semmi bajom azzal, ha valaki oligarchia-ellenes, vagy ha arról a tényről beszél, hogy a rendszerváltás elitje már betöltötte/eljátszotta a történelmi szerepét. A korábbiak alapján magam is a deliberatív demokrácia híve vagyok - de ha a demokráciának pozitív értelmet akarunk tulajdonítani, akkor a demokratikus döntéshozatalban meriokratikus elemeknek is érvényesülniük kell, ezért az elitellenességet nem tudom támogatni - demagógiának tartom... Jobb híján a populáris jelzőt ajánlom pozitív leírásként.

Bárhogyan is határozza meg magát a baloldal, remélhetően nem törekszik kizárólagosságra - ez ugyanis az feltétele annak, hogy a végzetes politikai ellenségeskedés egyszer megszűnhessen. Megkönnyítené a baloldal dolgát, hogy a sokszor említett közjó fogalma nem csak elvi fogalom lenne, hanem gyakorlati tartalommal is meg tudnánk tölteni. Igaz, amit ellenérvként is fel szoktak hozni, ez nem egy fix, változatlan tartalom - de hiszem, hogy az alapelvek azok lehetnek. Még akkor is, ha a belénk rögzült világnézetek, ideológiák egy adott helyzetben pont ellentétes álláspontokra is juthatnak. Érdemes ilyenkor egy kicsit hátrálnunk, s nem hiszem, hogy egy értelmes ember ne tudná elfogadni azt, hogy olyan világban érdemes élnünk, mely az unokáink számára is képes biztosítani a gazdaság, kultúra, társadalom, környezet fenntarthatóságát. (A felsorolás sorrendjét bárki kedve szerint alakíthatja.) Egyrészt ha azon vitatkozunk, hogy mi szolgálja a legjobban e négy szempont együttes érvényesülését, akkor nem arra keresünk bizonyítékot, hogy miért is rossz az a konzervatív/liberális/baloldali álláspont, ami, ugye, eleve csak rossz lehet, hiszen egy más ideológia képviselői fogalmazták meg.

Folytatás: http://geo1.blog.hu/2016/05/22/holtpont_de_hol_a_pont_251

Címkék: Napi