(A cím: "puklioliver", utalás a Gittegyletre.) Sokan kiakadtak ismerőseim közül a Tanítanék mozgalom vezetőinek nyilatkozataitól - jogosan?

Egy régebbi írásomból idézek:

A pártokból való kiábrándulás, tehetetlenségük elemzése után "A" civilekben bízunk. Mi ennek a lehetősége, realitása? Jogászok, politikusok ne olvassák!

A modern tömegpártok kialakulása baloldali, mozgalmi hagyományból ered. Dalárdák, önképzőkörök – majd szakszervezetek bázisán épültek ki a szociáldemokrata pártok. A jobboldal mozgalmi alapját alapvetően az egyházakhoz köthető szervezetek jelentették, mint pl. cserkészet, nőegyletek. A „boldog nyugaton” önkéntes tűzoltóságok, dalárdák jöttek létre – s kialakultak a karitatív és jótékonysági szervezetek. Az elit számára az angol/amerikai klubok és alumni szervezetek, majd sportklubok adtak társadalmi keretet a kapcsolatok ápolására, fenntartására.

Idősebbeknek közvetlen, a fiataloknak már csak közvetett élményeik vannak az „átkos” sokszor igencsak formális mozgalmi életéről, ahol 800 ezer párttag volt, szinte minden munkavállaló szakszervezeti-, s minden diák KISZ-tag volt. De alakultak Páva-körök, a kultúrházak bázisán színjátszó- és bélyeggyűjtő körök, elvileg létezett a Hazafia Népfront, az üdülőhelyek elosztásában serénykedtek a szakszervezetek, zajlott a munkaverseny (brigádmozgalom), a falusi és kisvárosba lelkes népművelők próbáltak életet fenntartani… A rendszerváltáskor szinte minden ment a levesbe, maradtak az egyházak, az egymással vetélkedő pártok és szakszervezetek, a nagyvárosi lehetőségek, időről-időre megjelentek új, civil szervezetek – majd elhaltak.

A legegyszerűbb definíció szerint az államszervezeten kívüli, nem profit-orientált szervezetek "A" civilek. Ezen a ponton nem árt felsorolni, hogy mit is értsünk egy polgári demokráciában államszervezeten:

1. Parlament
2. Államfő
3. Kormány
4. Politikai pártok
5. AB
6. Nemzeti intézmények (MNB, ombudsman, bíróságok)
7. Önkormányzatok
8. Érdekképviseletek (alapvetően munkavállaló/munkáltató)
9. Kontroll-funkciók (ügyészség, média-tanács, ÁSZ, stb.)
10. (Köztestületek, állami alapítványok)

A civil szervezetek fontosságát, szerepét abban látom, hogy innovációt képesek vinni a fenti, önmagától bemerevedésre hajlamos államszervezetbe is (a társadalmi innovációkon keresztül), egyfajta civil kontrollt jelenthetnek - valamint biztosíthatják a társadalomban az un. horizontális, a hálózatelmélet nyelvezetén a "gyenge kapcsolatok" meglétét: mindez a társadalom fennmaradásának alapvető feltétele.

A nem állami és nem üzleti szervezetek némileg önkéntes felosztása:

1. szabadidős, hobbi tevékenységek (kertbarátok, dalárdák, helyi klubok)
2. szakmai érdeklődési körök, általában érdekképviseleti funkcióval, törekvésekkel
3. valamilyen társadalmi célra szerveződő "egy-ügyű" (single issue) szervezetek
4. társadalmi, szakmai kontrollt megvalósító non-profit szervezetek (pl. TASZ, Költségvetés Felelősségi Intézet, TI. a c.-től abban különbözhetnek, hogy professzionális szintű a tevékenységük, míg az előzőnél ez nem feltétel).
5. egyházak (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
6. szakszervezetek (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
7. közhasznú szervezet, általában költségvetési forrásokból közfeladatok ellátása
8. párt-struktúrába nem tagozódó politikai mozgalmak (legfőképp őket tekintjük "megváltóaknak").

(Amelyik szervezet gazdasági tevékenységet is folytat, beleértve a tagdíjakat, adományokat, akkor annak hivatalosan is egyesületté kell alakulnia.)

A fenti azért is önkéntes felosztás, mert a szerepek gyakran keverednek. Így NGO is kaphat közhatalmi szerepet, a pártok is létrehoznak alapítványokat, lehet üzleti bevételük is - vagy éppen egy egyesület lehetővé teszi, hogy a hobbi tevékenység leírható legyen az adóalapból...

A politikai mozgalmakon kívüli szervezeteket is okkal, ok nélkül érheti az a vád, hogy valamelyik politikai oldalhoz tartozó "álfüggetlen" szervezet. Amennyiben egy szakmai szervezet összehasonlítja a pártok programjait, s a regnáló számára kedvezőtlen szakmai eredményt publikál - természetesen ezzel nem lépi át a civilség kereteit, de "halálukat" jelentené, ha bármely politikai táborhoz csatlakoznának: nekik mindig az aktuális hatalommal kell foglalkozniuk.

A civilek alap értelmezésként nem helyettesítik "A" politikát, hanem megrendelőként lépnek fel vele szemben. Egy szervezet, amennyiben az általa képviselt ügyet az uralkodó rendszer jellege miatt nem tudja megfelelően képviselni - legyen szó szociálpolitikáról, tanszabadságról, munkavállalói jogokról - akkor nem lépi át a civilség kereteit, amennyiben a rendszer ellenzékévé válik. Még akkor sem, amikor egyfajta endorsementként valamely politikai erő támogatására kéri a szimpatizánsait. Azt pedig természetes - és kívánatos - dolognak kell tartanunk, ha e körből kikerülnek olyan emberek, akik "belépve" a politikába, állami feladatokat vállalnak egy időre. Szakszervezetek esetében teljesen megszokott dolog, hogy választási szövetséget kötnek (általában) szocdemekkel - Angliában egyenesen részesei a pártnak is. Ha egy civil szervezet másként nem tudja céljait elérni, önmaga is része lehet az ellenzéknek - de hitelessége, jövője érdekében jól teszi, ha előre tisztázza ennek a kereteit, korlátait. (Magyarországon a Fidesz profi módon olvasztotta önmagában a tényleges vagy az általa létrehozott szervezeteket - a MAGOSZ, az MKIK így váltak politikájának elvtelen kiszolgálóivá).

Ma még teljesen bizonytalan, hogy az un. civil megmozdulások képesek-e egymásba fonódni, egymást erősíteni, vagy hogy a kormányzat ad-e még újabb- és újabb muníciót a folytatáshoz, felélednek-e korábbi kezdeményezések, születnek-e újabbak. Elvitathatatlan eredményük, hogy korábban apolitikus embereket tudtak megszólítani és az utcára vinni, s be tudták bizonyítani, hogy csak erő felmutatásával lehet hatni a NER uraira. Azonban ha a konkrét követelések (netadó eltörlése, Vida lemondatása, oktatás, egészségügy, szegénység) átcsapnak az "Orbán takarodj" általános követelésbe, akkor ezzel belépnek a direkt politizálás színterébe - s a 2012-höz sok tekintetben hasonló helyzet jön létre. A Milla története negatív példa lehet a számukra - kérdés, hogy mit tanultak belőle. Így lehet, hogy megmaradnak az "egy-ügyű" nyomásgyakorló szerepnél. (Még nagyobb kérdés, hogy a már létező pártok tanultak-e, s képesek lesznek-e illő alázattal a saját, egyéni pártpolitikai céljaikat alárendelni a mégis csak közös célnak - mert ahogy korábban erről már volt szó, a 2014-es bukta fő oka ennek hiánya volt. Eddig példásan visszafogottak voltak, s talán belátják, hogy nekik is az az érdekük, hogy az új szervezetek erősödjenek. A távolság betartásán kívül legfeljebb a bömbik és talki-walkik kölcsönadásával, tagjaik pártlogó nélküli megjelenésével segíthetnek.)

A politikai szereplők óhatatlanul arra kényszerülnek, hogy megkülönböztessék magukat a többiektől - ezt tudjuk a normális demokráciákról is. Ma a demokráciának csak a Parlamenten -és a Fideszen, Jobbikon kívüli térben - van helye. Ebből következik, hogy csak itt lehet - s egyben kell is demokrataként viselkedni. Két, látszólag ellentétes feltételnek kell teljesülnie: egyrészt program, hitelesség, fair eljárás során bizonyítsák a támogatottságukat (pl: előválasztás), másrészt hozzanak létre egy olyan hálózatot, mely ehhez biztosítja a feltételeket, majd a későbbiekben segítsen kialakítani az együttműködést.

A politikai pártok pedig végre gondolkodjanak el azon, hogy miért is tartanak tőlük távolságot a civilek...