Baloldali vagyok, mit érdekel a baloldal maga?

Ha arra köteleznének, hogy írjam meg, mit gondolok a világ állapotáról, könnyű dolgom lenne: fognám Földes György mély lélegzetű írását [i], kiirtanám belőle a baloldal, osztály, szocializmus, neoliberalizmus és mindenfajta izmus fogalmakat – s készen is állna a dolgozat. (A poszt a Népszavában megjelent írás kiegészített változata.)

Nem mintha nem lenne értelmezhető a baloldaliság fogalma, de azt vettem észre, hogy erről meglehetősen éles viták folynak, még a baloldalon belül is, ld Mérce [ii] - rendre előkerül, hogy ki is az igazi vagy a még igazibb baloldali. (Az ilyen, amúgy értelmetlen vitákban azt szoktam kérni: mondják meg, hol van a közép, s akkor egyből tudható, merre a bal vagy jobb.). Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 40 évig deklaráltan baloldali, kommunista/szocialista, osztály alapú diktatúra létezett, ezért nehéz szemrehányást tenni, ha valakiben ez az időszak rémlik fel. S egy társadalomban van fent és lent – s szociológusok vagyoni, kulturális és a végzett munka jellege szerint meg tudják különböztetni az egyes csoportokat, de a régi értelemben vett osztályalapú társadalmakról már nem beszélhetünk. S természetesen meg tudjuk különböztetni az EP-ben a szocialista frakciót a néppártitól és a többiektől, értékrendjük és politikai nézeteik alapján, de ha ennek feltétlen értéket tulajdonítunk, nem csak a múlt, de a jelen is kérdéseket tesz fel. (Pl. hova helyezzük Fico vagy Milosevics pártjait, milyen közösséget kellene vállalnunk velük?).

Az írásban idézett Piketty nyugodtan beszélhet szocializmusról – ő szerencsésebb helyen született. Szintén jellegzetesnek tartom, hogy a baloldali identitású szerzők nem tudnak mit kezdeni a kapitalizmus fogalmával. Számomra az ősközösséget, a rabszolgatartó államot majd a feudalizmust követő korszak, melynek eredetileg a magántulajdon és a piaci verseny a legfőbb jellegzetessége. Jó közelítéssel azt is mondhatjuk, hogy ma az egész világon kapitalizmus van – s aki nem kapitalizmus kritikus, annak nincs lelkiismerete, de aki antikapitalista, annak nincs (rövid és sértő szó helyett:) világos képe a jövőről. Mert nagyon sokszínű és sokrétű a jelenünk – sok helyen van gyermekmunka, újragyarmatosítás – de léteznek a skandináv országok, vagy Németország, ahol jórész az erőszakolt zöld átmenetnek köszönhetően depresszióba süllyedt a gazdaság. (Tudománytalannak, sőt, erkölcstelennek tartom úgy a kapitalizmus megszüntetéséről beszélni, hogy ezért még át is definálja azt valaki, s nem beszél arról, hogy akkor az egyén felelősségét és a versenyt is meg akarja-e szüntetni? Látnunk kell, hogy a kapitalizmust nem csupán a tőkések profitéhsége tartja fenn, hanem a mi fogyasztás-igényünk és az általunk választott politikusok által alkotott és fenntartott szabályozás is.) Az biztos, hogy változik a világunk – de hogy mikor jut el oda, hogy egy új nevet adjunk, azt nem tudom. Léteznek tőlünk szinte független globális megatrendek, pl. hogy egyre kevésbé kényszerülünk a hagyományos munkavégzésre (robot), csökken a gyerekvállalási hajlandóság, egyre inkább „dematerializálódik” a gazdaság, csökken a mélyszegénységben élők aránya, az internet sosem látott szabadság lehetőségét kínálja: de ha csak ez lenne, ölbe tett kézzel várhatnánk, hogy eljöjjön a Kánaán, de a klíma és a környezet változása azt jelzi, hogy változtatások nélkül ezt nem tudjuk megélni.(S ebben a kapitalizmus kritikáknak igazuk van.). Így azután nem véletlen, hogy a „társadalmi egyenlőség és igazságosság, a demokrácia és a fenntartható gazdasági és életviszonyok”együttes kezelése egyelőre csak szándék szintjén létezik. E célokat csak helyeselni tudom – ha úgy fogalmazzuk át, hogy a gazdaság, társadalom, kultúra együttes, hosszú távú fenntarthatósága, vagyis unokáink jövője legyen a meghatározó, a közjó. De ez nem egy kívánság műsor – ezek a tényezők egymással is konfliktusban [iii] vannak. S ez már messze nem csak a baloldaliság kérdése. (S valójában a szerző ezt el is ismeri.)

Korábban egyértelműnek vélt fogalmak kapnak más- és más értelmet – ezért is javaslom az izmusok hanyagolását. Tankönyvi példának tartom a neoliberalizmus értelmezését. Míg a baloldalon nagy energiát fordítanak arra, hogy bebizonyítsák, a szocializmus vagy a kommunizmus nem az, amit a szocialisták vagy a kommunisták annak tartottak – én még az életben nem találkoztam olyannal, aki önmagát neoliberálisnak nevezte volna. A piaci fundamentalizmus értelmezését még el tudnám fogadni – de amikor ezt egy társadalmi rendszerre alkalmazzák, az már messze túlterjeszkedik. (Az pedig már a nevetségesség körébe tartozik, amikor Margaret Thatcher és Ronald Reagan is így liberálisokká válnak.) Az un washingtoni konszenzus kárhoztatása eltereli a figyelmet arról, hogy az a pénzügyi és hitelválság kezelésére vonatkozott – másrészt olyan gyakorlati következménye is, hogy a 2010-ben, amikor az MSZP épp deklarálta a szakítását a neoliberalizmustól – letolt gatyával indult a kampányban.

A politikai baloldalnak eddig nem sok eredményt hozott, amikor nagyon baloldalinak akart látszani – pl. az alkotmányozás megpuccsolása szociális lózungok miatt; a 100-napos programok, melyek kiigazítása vezetett Őszödig; szociális demagógiával érvelni a KÁP ellen; az EÜ-reform megbuktatása, mely elősegítette a „szociális” népszavazás sikerét; az általános jólétben a „Fizessenek a gazdagok” szlogen 2018-ban. Magyarországnak ma ne baloldali fordulatra van szüksége – hanem a közjó érvényesítésére.