Miért nem szeretjük a zöldeket?[i] – s kit, miért igen

A kérdőjeles mondat a címe Lányi András publicisztikájának. Könyvét is elolvasva én őt igen – mert sokat tanulhatok tőle, s sok mindenben tudok (?) vitatkozni vele.

Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába - Kezdő halódóknak (L’Harmattan, 2020), könyve nem véletlenül, de egy kis félreértéssel került hozzám:  három, a klímaváltozással kapcsolatos könyv után a gyakorlati kérdéseimre kerestem volna a választ, de András azt mondta, először tisztázzam az elvi – filozófiai, etikai – alapokat. Az ez iránt érdeklődőknek tudom ajánlani a könyvet – de számomra megoldhatatlan feladatot jelente, hogy valamiféle recenziót írjak a könyvről.

Abban mindenestre segített, hogy meg tudjam fogalmaznia magam etikai hozzáállását: az ember a természet része, így az, hogy intelligenciájával kiemelkedett az állatvilágból, nem jogosítja fel arra, hogy maga alá gyűrje azt, de már csak genetikai örökségünk miatt sem lehetséges, minden tekintetben alávessük magunkat, így pl hogy etikai alapon kellene felhagynunk vegyes, mindenevő életmódunkkal.

A könyvet olvasva megerősödött bennem, hogy az ökológiai szemlélet nincs kibékíthetetlen ellentétben az alapvető filozófiákkal – s ismereteim szerint a világvallásokkal sem. (A konzervativizmusból eleve következik a természet védelme, egy liberális számára alapvető az egészséges élethez való jog – a szocialisták egyenlőség elve és a tőke korlátozásának/felügyeletének igénye vezette el az ökológiai gondolkodáshoz.) Nem ez a könyv fó mondanivalója – sőt, egy olyan világmagyarázatot kapunk, melyben épp ez idológiák mentén jutottunk el a mai válságos helyzetig. Ahogy a tudomány és a technika előrehaladása kiszakított bennünket a természet közeli életmódunkból, a szántó-vető földművesek és az elsősorban őket ellátó iparosok világából, úgy kezdtük túlfogyasztani, pusztítani a természeti javakat, magát a természetet. A felvilágosodás eszméjére építve mindez soha nem látott jólétet biztosított az emberiség szerencsésebb felének. A tudomány és a technika fejlődésének köszönhető a hajózás fejlődése – mások rabszolgaként, gyarmati alávetettségként találkoztak mindezzel. Erős túlzással, de szinte az az érzése támad az olvasónak, hogy mióta megjelent a homo homo sapiens, azóta a Föld elpusztításán ügyködik. A tömegtermelés minden korábbinál magasabb életszínvonalat biztosított – de csak azoknak, akik ezt meg tudták vásárolni, s egyre nagyobb nyersanyag- és energia felhasználására lett szükség. Míg korábban kolostorok és királyi udvarok kódexei tárolták a korszak ismereteit – a könyvnyomtatással, az újságok, majd a rádió és a TV, végül az internet segítségével egyre több emberhez juthattak el az ismeretek, hírek. A gazdaság és a társadalom működtetése egyre több szakképzettséget igényelt, általánossá vált az oktatás, mely sokaknak felemelkedést biztosított. A korábbi termelési fókuszt felváltotta a kereskedelem, majd a marketing időszaka – s a tömegmédia elterjedésétől nem függetlenül már nem a szükségletek kielégítésén, hanem új- és új szükségletek, igények felkeltésén alapult a gazdaság. Ehhez hasonlóan a tömeg-demokrácia már nem az emberek tájékoztatásán, az alternatívák bemutatásán – hanem a manipuláción alapul, teret nyert a populizmus és demagógia. A gazdaság túnőtt az országhatárokon – globális vállalatbirodalmak jelentek meg, melyek könnyedén „optimalizálták az értékláncukat” – a hagyományos helyi társadalmat és gazdaságot felváltotta a nyomott helyi munkaerőpiac, a monokulturális termelés, a munka- és környezetvédelem hiányában olcsó helyi termelés még így is relatív jobb létet biztosított. (A dollárban mért mélyszegénység aránya fokozatosan csökken). A technológia, az egészségügyi ellátás fejlődése jelentősen átalakította a népesedési helyzetet, így a világ fejlettebb régióiban stagnál vagy csökken a lakosság száma, addig a legszegényebb régiókban robbanásszerűen növekszik. Hosszú távon ez a növekedés várhatóan visszafordul, azonban addig tömeges szegénység, éhezés és a termőföld pusztulása – s a migráció növekedése a következmény.

A globális monopóliumok élnek és visszaélnek az erőfölényükkel, sok területen nem a verseny, hanem a megegyezések alakítják a piacot (különösen szembetűnő a fossziliák területén). Az egyes államok adó- és beruházási kedvezményekkel, testre szabott törvénykezéssel vesznek részt mindebben. Ezért a megoldás csak az lehet – a szerző szerint – hogy kezelhető méretű, „emberi léptékű” egységekben éljünk (lokalizáció), ahol érvényesülhet a cselekedeteinkért való közvetlen felelősség (autonóm közösségek).

Ezen a ponton maximális az elvi egyetértésem: egy társadalomnak alulról felfelé kell kiépülnie, az alsó, közvetlen szinteken tanulható meg a felelősségvállalás és az érdemi döntéshozatal – vagyis a demokrácia. S ahogy egyre tágabb körökhöz érünk, annál inkább csökken a közvetlen,-, s erősödik a deliberatív megoldások szerepe. Igazolt, hogy 5-7 fős közösségek működhetnek valóban autonóm módon (nincs szükség formális szabályokra, eljárásrendekre) – ez egy család, egy alkotó-közösség vagy szoros baráti kör mérete. A létszám növekedésével fokozottan megjelenik az igény a formalitásra, a szabályozásra, az elismerés és a számonkérés, büntetés kialakítására. A tapasztalatok szerint (ld: Dunbar szám) 100-200 fő között alakulhat ki olyan kapcsolat, mely közvetlennek, élőnek tekinthető – ez a társadalomban egy lakóház vagy egy falusi utca közösségének felelhet meg. KB 3ezer fő az, ahol mindenki legalább látásból ismeri a másikat, illetve biztos, hogy annak közös ismerősök. Ez az a nagyságrend, ami a Lányi András által nosztalgikusan említett középkori városoknak és környezetüknek felel meg, egy közepes magyar falunak vagy nyugati kisvárosnak felel meg. Ebben a körben könnyű megfigyelni, hogy kinek van segítségre szüksége – vagy hogy éppen ki dobja el a csikket az utcán. Ezt nevezhetjük az önkormányzatiság szintjének[ii]. Itt nem részletezve, a szubszidiaritás elve és a gyakorlati szempontok alapján a következő szint a kisrégió (járás?), majd a régió (NUTS2?), a nagyrégió (EU, É-Amerika, Dél-Amerika, Közel-Kelet és É-Afrika, Afrika, Kína, Óceánia, India?) és végül a globális szint jelenik meg. Adódik a kérdés, hogy a lokális, autonóm közösségek milyen méretűek legyenek, a lakosság milyen mértékben vonható be ezekbe, a létfeltételeik, különösen a megfelelő terület biztosítható-e, az új (vagy régi?) életmódra hogyan állnak át, hiszen korábban megszokott ellátásokról, szolgáltatásokról kell lemondaniuk. Szükség lenne mindennek a lemodellezésére, a működés lehetőségének bizonyítására, az átmenet kezelésére. A Föld egész lakossága számára biztosítható mindez – vagy egy környezeti katasztrófát követő újjáébredés modellje lehet? Ezek a közösségek hogyan kapcsolódnak másokhoz – hiszen a „gazdasági globalizáció és a politikai központosítás korunk realitás”, s „a közösségek önrendelkezése a piaci és állami intézmények kiegészítéseként, és nem helyettük” valósulna meg. Bhután vagy Finnország életmódjára hasonlítanának-e inkább – hiszen mindkét ország környezettudatos, de az egyik a legszegényebbek, a másik a leggazdagabbak közt található.

„Hiányzó” fejezetek

Minden gyakorlati nehézség ellenére elképzelhetőnek, sőt, kívánatosnak is tartom, hogy ilyen alapokra, alapegységekre épüljön a jövő társadalma. Bár a jelenlegi tendenciák ellentmondani látszanak, a régiók, országok szintjén elképzelhető, hogy működőképes legyen a „morális egyet nem értés” elve és gyakorlata (amit magamnak úgy tudok lefordítani, hogy önkormányzatokból építkező, civil szervezetek közreműködésével és közrehatásával deliberatív módon működő polgári demokrácia). Vallott értékrendje és sokszor joggal bírált gyakorlata alapján, de az EU áll legközelebb a megvalósíthatósághoz. Mert odáig értem, hogy a lokális közösségek kivonják magukat a „globális nagyvállalatok uralma” alól – de a klíma-, környezeti kérdések megoldása nagyrészt globális döntéseken múlik.

Sokan beszélnek társadalmi és/vagy klíma igazságtalanságról. Tény, hogy a globalizáció vagyoni nyertesei a gazdag országok, ugyanakkor ők legnagyobb szennyezők is. Nagyon fontos észrevétel LA-tól, hogy ha ezen méltányosabb újraelosztással akarunk változtatni, akkor nem jelent könnyebbséget a természet számára. Ezért más megközelítést javasolok: a klímaváltozás kezelése (védelem és az elkerülhetetlen változásokra való felkészülés) alapvető érdeke a gazdag Északnak – a szükséges lépsek azonban elsősorban a ma legrosszabb helyzetben lévők helyzetén sokat javítanának. Pl:

• az oktatás nem csak a képessé tételt szolgálja – de visszaszorítja a fiatalkorúak házasságát, gyerekvállalását is
• a sivatagosodás visszaszorítása, a hasznos mezőgazdasági módszerek elterjesztése munkaalkalmakat is jelent.
• hogy helyben ne a természet pusztítása legyen a megélhetés forrása, ahhoz Északnak ezt ki kell váltania pl. a brazíliai őserdők és a pálmaolaj termelés, a mangrove erdők megőrzése/növelése esetében
• amennyiben félünk a migrációtól, akkor be kell látni, hogy azt csak a forrásnál lehet megfogni. Ezt szolgálják az előbbieken túl Rodrik javaslata is: szervezett formában, meghatározott ideig jöhetnek „migránsok”, akik munkavégzés mellett képzésben is részesülnek. Fizetésüket egy részét a megélhetésükre, egy másikat az otthoniak támogatására és harmadrészt számlán gyűjtenék, melyet csak akkor kap kézhez, amikor hazautazik, s otthon ebből a pénzből vállalkozást indíthat.
• a napelemek telepítése és működtetése bevételi forrást jelent

Szintén csak világméretekben dolgozható ki és vezethető be a környezeti adó – vagyis az, hogy végső soron minden termékben és szolgáltatásban meg kelljen fizetni az „ökológiai lábnyomot”, vagyis azt, hogy az okozott szennyezés/pusztítás kompenzálható legyen. Egyrészt hiába tartom szimpatikusnak a degrowth megközelítését, önmagában szemléletformálással, az erkölcsi felelősségre való apellálással csak lassan s korlátozottan lehet elérni a célokat – az „anyagi ráhatással” együtt sokkal jobb eredményt lehet elérni. Másrészt az így beszedett adókat lehet a klíma- és környezetvédelem globális projektjeire fordítani, valamint ebből lehet az átállást is finanszírozni. (Gondoljunk bele: a környezettudatos vásárlás és a durván emelkedő árak egész iparágak radikális csökkenéséhez vagy éppen megszűnéséhez vezetnek, ilyenek pl a trópusi gyümölcsök, kávé- és kakaó, a szépségipar, olajipar, turisztika. Átmenetet, megváltást, új tevékenységet  kell biztosítani a pálmaolaj termelőknek, az Amazonast felégető brazil földműveseknek, bálnavadászoknak, műkörmösöknek. ) Ugyancsak ilyen célra fordítható a Tobin-adó, az offshorozás megszüntetése.

Látjuk, hogy ha az EU lényeges kérdésekben döntésképtelen, még inkább így van ez az ENSZ esetében, mely legfeljebb „jószolgálati” tevékenységet tud végezni, az érdemi döntéseket a BT állandó tagjai tudják meghozni. A mai viszonyok közt egy világkormány, egy „Föld köztársaság”[iii] létrejötte naiv elképzelés, semmi biztosíték nincs arra, hogy ezt a kormányt ne globális gazdasági erők irányítanák.[iv]

Nem gondolom, hogy eljöhet az Armageddon, kihalhat az emberi faj – de a környezeti pusztulás magával hozhatja a gazdaság, a társadalom, a kultúra összeomlását, de legalábbis jelentős sérülését. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy űrhajó-szerű házakat, bunkereket építsenek maguknak, vagy Grönlandon keressenek a ma még jégtakaróval fedett termőföldet, ahol kéznél van a nap, víz, szél energiája… Tudom, majdnem olyan naív és lehetetlen, mint a világkormány létrehozása, de érdemes lenne megpróbálni:
Ültessük össze a tudósokat[v], a világvallások, a gazdaság[vi], az ENSZ, a civil szervezetek[vii]  képviselőit. Mielőtt arról kezdenének beszélni, vitatkozni, előbb azt kellene tisztázni: mi az, amiben minden résztvevő egyetért? Bátran megelőlegezem, ez az unokánktól kölcsönkaptt Föld, vagy másképp a közjó értelmezése lehet: a gazdaság, társadalom, kultúra, környezet hosszú távú fenntarthatósága.(Könnyen belátható, hogy e 4 tényező csak együtt értelmezhető, a maguk egymással is konfliktusos viszonyuk ellenére.) Ha ebben sikerül megállapodni, akkor minden konfliktus, vitás kérdés esetében visszatérhetünk ehhez az archimédeszi ponthoz.

Utópia? Bizonyára. De utópia sok más is…

Számomra ez utóbbi evidencia, de szívesen kifejtem részletesebben is – csak most mennem kell, hogy megnézzem az ukrajnai helyzetet elemzését…. Egy összefoglalóval készülök

[i] https://hang.hu/magyar-hang-plusz/miert-nem-szeretjuk-a-zoldeket-1-resz-156136

[ii] https://geo1.blog.hu/2018/07/12/nemzeti_erzes_szuverenitas_erdek_identitas

[iii] https://geo1.blog.hu/2023/07/25/az_istenek_a_fejukre_estek_most_jon_a_pofara_eses

[iv] https://forbes.hu/penz/vagyonkezeloi-kapitalizmus-blackrock/

[v] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nobel-d%C3%ADj

[vi] https://hvg.hu/gazdasag/20200121_A_fenntarthatosag_lesz_az_idei_Vilaggazdasagi_Forum_kozeppontjaban

[vii] https://unis.unvienna.org/unis/hu/resources/ngo.html