Tetszetős javaslat[i]: felelős értelmiségiek szüljék meg a nemzeti minimumot – amit azután ha „a résztvevők a maguk szabadságának kis köreiből kiindulva nem tudják közösségi és társadalmi konszenzussá formálni, ha nem tudják a nyilvánosság szemében ikonikussá tenni, hogy a magyarok a magukénak érezzék, és a tartalmának teljesülése érdekében a politikára nyomást gyakoroljanak, akkor az újabb harmincöt év sem hozhat az országnak mást, mint az eddigi és jelenlegi lopakodó leépülést.”

Aktív koromban munkám jelentős részben abból állt, hogy főnökeim ideáiból megvalósítható programokat formáljak – hogy is kezdenék ehhez a feladathoz?

Az első kérdés mindjárt az, hogy kik azok, akik ezt megfogalmazhatnák? Valószínűleg én nem lehetnék köztük – egyrészt mert valóban értelmiségnek számítok-e, másrészt nem vagyok ismert, tekintélyes aktor. Bár jópárezren vagyunk, akik képesek lennének egy saját verzióval előállni – de vannak előzmények is, mint a Találjuk ki Magyarországot, Szeretlek Magyarország, de nem okozna gondot az Eötvös Csoportnak, az Eötvös Károly intézetnek – de említhetném a Századvéget, a XXI. sz intézetet – hiszen ők is a nemzet részei, ha nem is azok, akikre én büszke vagyok. Az első kérdés tehát az, hogy ki, kiket hívjon meg résztvevőkként. A szakmai elismertség alapján? Hitelesség, elfogadottság legyen a kritérium? Egy széleskörű szavazás? Ezután a résztvevők megvitatják az egyes elképzeléseket? A "hasontalan értelmiség"-re kell építeni: azokra a szakemberekre, akik tudásukat nem a vállalati profit vagy a politikai hatalom szolgálatában hasznosítják.

A gyakorlat bizonyítja, hogy ha hagynánk, a felek végtelenségig elvitatkoznának egymással – s még jó, ha nem tetlegességgel akarják eldönteni a kérdést. Még az a jobbik eset, ha legalább valamiben egyetértenek – s ilyenkor születnek az olyan megállapodások, melyek vagy túl általánosak vagy kibúvókat tartalmaznak, pl. nincsenek szankciók. S ez mehet a végtelenségig, ha csak rá nem jönnek, rá nem vezetjük, rá nem kényszerítjük őket annak a felismerésére, hogy mindegyiküknek lehet igazsága, de az maradéktalanul csak mások rovására valósulhatna meg. Amikor nagy a széthúzás a vélemények közt, egy olyan pontig kell hátrálnunk, ahol egyetértés van – ez pedig a nemzeti minimum értelmezése lehet. Ne szakpolitikákkal, szakmai megközelítésekkel kezdjük – találjuk meg a közös pontot, amiben már a kezdetekkor egyetérthetünk. Hosszú levezetés elmélkedés helyett javaslom, hogy mindenki rakja ki az unokái, gyerekei fényképét az asztalra, s értsen egyet azzal, hogy a nemzeti minimumnak unokáink jövőjét, a gazdaság, társadalom, kultúra, természet együttes, hosszú távú fenntarthatóságát kell szolgálnia. Az egyszerűség kedvéért ezt értelmezhetjük közjóként.

A kultúránk az, ami meghatároz minket: kik vagyunk, mit gondolunk a világról, hogyan cselekszünk – hogy mi is a (rendszerint többes) identitásunk, ami emberi létünk alapja. Identitásunk az egyik legveszélyesebb értékünk – nélküle gyökértelenek vagyunk, de ez meg is különböztet másoktól, ami miatt veszélyes eszköz politikusok és hatalmi akarnokok kezében. A miközben világunk globálissá vált, ehhez nem alakult ki a kötődésünk. Alapvető szükségleteink (fiziológiai, biztonság, szociális) emberi mivoltunkból erednek – de hogy önbecsülésünk, önmegvalósításunk iránya mi, azt a család, az iskola, és maga a társadalom táplálja belénk.Ha a gazdaságot tekintjük, akkor a tulajdonos számára akkor fenntartható, ha a bevételei meghaladják a ráfordításokat, a közgazdászok a GDP, infláció, munkanélküliség, folyó fizetési mérleg  varázskörében élnek – közben belátható, hogy a növekedésnek korlátai vannak – nem áll rendelkezésre elég nyersanyag és energia, másrészt nem puszíthatjuk a természeti környezetünket. (Ha csak 1 %-os növekedéssel számolunk, akkor 70, 2-nél 36, s 3-nál 25 v alatt duplázódna meg a a gazdaság.)  Egy társadalom akkor fenntartható, ha létezik belső kohézió – vagyis nincs kirekesztés, az egyének és csoportok közösen elfogadott értékek alapján betartják a normákat s ezt a törvények is biztosítják. Szívesen mondanám, hogy ahol általánosan elfogadottak és élők az egyetemes emberi jogok, de jól tudjuk, hogy ezt a teokratikus diktatúrák felül tudják írni. S míg egyes országokban elfogadott a nők megcsonkítása, a talibán törvények – máshol a túlhajtott woke és meetoo gyengíti ezt a kohéziót. Ugyanakkor világmértekben sokszor csak írott malaszt a béke és a biztonság kérdése[ii], az ENSZ-nek ehhez nincs meg a képessége.

Valójában a természet nem követel tőlünk fenntarthatóságot – nincs tudata, s a legszörnyűbb atomháború után is maradna valamilyen flóra és fauna – úgyhogy nekünk, a homo sapiensnek van szükségünk arra, hogy élhető és élvezhető legyen a környezetünk. Az nem valószínű, hogy a klímaváltozás, a tengerszint emelkedése vagy a biodiverzitás csökkenése miatt kihal a fajunk, hiszen már egy-két ezer egyed biztosíthatja a fennmaradást – s miközben egyesek már kolóniát terveznek a Marsra, hogy a Földön ilyen kolóniákban éljenek a túlélők, annál azért egyszerűbb és olcsóbb az élhető természet fenntartása/visszaállítása.

Bár a fenti leírás látszólag meghaladja a nemzeti kereteket – nem tekinthetünk el attól, hogy milyen világban élünk.

Ahogy a klímatudomány képviselői összeálltak, hogy megfogalmazzák a maguk üzenetét[iii], biztos vagyok abban, összeállhat mind a négy „csapat”. Nulladik fordulóként az egyes csoprtok képviselői mondják el, hogy szerintük melyek a megoldások az ő területükön.

Ezután „körmérkőzésen” minden csoport összeül a másik csoportok mindegyikével. Ezeken a „találkozókon” (vagyis: összesen 6 alkalom) az egymás területeinek a kapcsolatait, azok hatásait. Az a feladatuk, hogy jussanak egyetértésre, legalább kompromisszumra. (Az eredmény teház az is lehet, hogy „ha ez, akkor az” – vagy „ha ez nem, akkor az…” A moderátor minden esetben tegye, tetesse fel azt a kérést, hogy mi, hogyan szolgálja/akadályozza a közjó érvényesülését, illetve hogy azt mi közelíti meg a legjobban.

A zárófordulóban – ami akár több félidős is lesz – a többi szereplő megkérdőjelezheti a páros diszkussziók eredményeit. Csak példaként: az nem megfelelő érv, hogy a szociális különbségek nem csökkennek a terület képviselő szerinti kívánatos mértékben – de az igen, ha ez bizonyíthatóan nagy valószínűséggel társadalmi robbanáshoz vezet. Ahogy az sem érv, ha valamit nem lehet máról holnapra megváltoztatni, hiszen 10, 20, 30 éves átmenetekről van szó. Minden bizonnyal lehetnek olyan témák, melyekben nem sikerül közös nevezőre jutni – de ahogy a körben, úgy ezt rögzíteni kell (if/than).

Feltűnhet, hogy egy szó sem volt a politikáról – nem véletlenül. Ugyanis ha nem sikerül megegyezésre jutni, akkor az azt jelenti, hogy nincs mivel kiállni az emberek elé, hogy mit is követeljenek a politikusoktól. Mert bármennyire is manipulálják, azért a "víz az úr": mi vásáruljuk meg a tárgyakat, szolgáltatásokat, mi választjuk meg a világunkat szabályozó politikusokat.

Elképzelésem szerint ez egy pilot projekt – ami azután kiterjeszhető európai és világméretűvé is.

A projekt a végtelenségig elcsúszkálhat – sok jó kezdeményezés halt már el a világban. Ennek mindenképpen erdeményesnek kell lennie még idén, hogy azután a 2026-ban induló pártokat, azok programjait ez alapján lehessen értékelni.

[i] https://www.valaszonline.hu/2025/02/18/puzser-robert-a-nemzeti-minimum-igenye/

[iii] https://www.aklimatudomany10uzenete.hu/