Szilvay Gergely - számomra úgy tűnik - nem filozófus vagy politológus, így mivel én sem vagyok egyik sem, nyugodtabban szólhatok hozzá az írásához.

Ahhoz, hogy választ lehessen adni a kérdéseire, érdemes leszögezni, hogy a (1.) liberalizmus alapértékei a személyes szabadság és a törvény előtti egyenlőség, vagyis a szuverén egyénből indul ki. Ez egyértelmű változás a felsőbb, uralkodói szuverenitáshoz, az öröklött kiváltságokhoz, az államvalláshoz és a monarcha vagy oligarcha kegyétől függő protekcionizmushoz képest. A liberális elven működő társadalom az ilyen - vagy annak feltételezett - egyének között megkötött társadalmi szerződésen alapszik, melyhez keretet a (2.) liberális jogállam szolgáltat. A (3.) az egyéni jogok védelme, a szólásszabadság, a tolerancia, ebben az értelemben "csak" származtatott - de nagyon lényeges - értékek. A fentiektől eltérő lehet (4.), mindenestre nem feltétlenül azonos a liberális politikai erők és önmagukat többé-kevésbé liberálisként definiált személyek napi gyakorlata.

Természetesen a feudalizmushoz képest nagyot változott a világ, s mára a liberális jogállam szinonimája a polgári jogállam/parlamentáris demokrácia. Egyes, eredetileg liberális értékeket, mint pl. a magántulajdon és piacgazdaság, sokkal erőteljesebben képviselnek konzervatív pártok, sokszor már fundamentalista megközelítésben is (TeaParty, neokonzervatívok) - s ez magyarázza, hogy "a kortárs liberális szerzők túlnyomó többsége inkább az egyenlőségről értekezik". (A szabadságnak, a szuverén egyén kialakulásának ugyanis az is feltétele, hogy megfelelő ismeretekkel, műveltséggel rendelkezzenek döntésük meghozatalához, valamint gazdasági értelemben ne legyenek teljesen kiszolgáltatottak, akik egy zacskó száraztésztáért képesek eladni a szavazatukat). Érdekes - bár inkább erőszakolt - fejtegetés, hogy a progresszív adózás a szabadsággal ellentétes lenne. (Arra pedig nem is akarok utalni, hogy minél kisebb valakinek a jövedelme, annál nagyobb hányadát be az államnak, adó formájában.). Sokkal inkább a konzervatívokra jellemző a "lecsurgó gazdagodás" elmélete. Magyarországon pedig sokszor ideológiai köntösben csapnak össze a piaci verseny és az állami szerepvállalás hívei - miközben ez sokkal inkább gyakorlati kérdés: mi az, ami működik, s mi az, ami nem. Ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalmi párbeszédnek, a társadalmi szerződés megújításának folyamatosnak kell lennie, hogy az új- és új jelenségekre megszülethessenek a korszerű válaszok.

Valóban, napjaink egyik legfontosabb kérdése az, hogy az eszmék és pártok demokratikus versenyében van-e helyük a nem demokratikus eszméknek és pártoknak? Azért lássuk be: a pártok dolga alapvetően politikai kérdés, így ez a konzervatív és szocialista pártokon is múlik. Egyszerű a válasz: ha a közmegegyezést tükrözi a demokratikus jogállam, akkor annak alkotmányával, törvényeivel ellenkezik az alkotmányos rend megdöntésére irányuló szervezkedés. A gyakorlatban azonban jóval összetettebb a kérdés, ugyanis a mai extrémisták nem horogkereszttel vagy Sztálin képpel jelennek meg a nyilvánosság előtt, így a nézeteiket a társadalom egészének kell elutasítania. Azonban ha nem létezik a liberális (polgári) demokrácia működését biztosító fékek és ellensúlyok szerepe, mert például egy demokratikusan megválasztott többség bolsevik módon a saját képére formálja azt - akkor az ilyen állam gyenge és jóval védtelenebb. Ha a holokauszt tagadást vesszük példának: börtönbüntetéssel csak áldozatokat teremtünk - ezért ha "közérdekű munkaként" megismertetjük az elkövetőt a tényekkel, egy ilyen terápia hatására megváltozhat. Ha a társadalom nagy többségének kirekesztése/elhatárolódása nem bizonyítja az extrémista nézetek anakronizmusát, nevetségességét, akkor nincs más megoldás, mint a vita, a párbeszéd, a felvállalt politikai küzdelem - de csak a liberális demokrácia keretei között. S csak ilyen keretek közt várható el, hogy az állam lojalitást várjon el a polgáraitól s kérjen bizalmat a rendkívüli esetek kezelésére is. S éppen a modern liberalizmusból következik, hogy a demokráciát nem szűkíti le a ciklusonkénti egyszeri választás aktusára, hanem igényli a az állampolgárok participatív/deliberatív részvételét és az önkormányzatiságot is - s nem az álságos nemzeti konzultációk demagóg rendszerét. (Megjegyzem, Magyarországon kissé más a helyzet: a jobb- és baloldalról érkező kihívások egyaránt a liberális demokrácia ellenfeleiként lépnek fel, így a liberálisok könnyen beszorulhatnak a 19. 20. században kialakult formák és gyakorlatok megújulásra képtelen védelmezőinek szerepébe.)

Egy kicsit furcsa nézetei vannak a diszkriminációról - mert nem hiszem, hogy elfogadhatónak tartaná, ha egy cukrászdában vagy fotószalonban olyan feliratok lennének, hogy "Melegeket, X. vallásúakat, négereket és magyarokat nem szolgálunk ki" - de ha egy fotós nem vállal munkát egy meleg bárban vagy esküvőn, azt nem hiszem, hogy ne tudná elfogadtatni a megrendelővel. (De ha ezt nem megfelelő formában teszi, akkor számoljon azzal, hogy lemond potenciális megrendelői egy részéről. Ennél azért már izgalmasabb kérdésnek tartom, hogy egy hithű keresztény orvos végezhet-e a hitével ellentétesen abortuszt.) A kérdést egyébként megoldja a verseny: ha elég sok szereplő van, akkor az ilyen kérdéseknek jóval kisebb a jelentősége.

Attól tartok, a szerző tájékozatlanságára utal az ilyen kitétel: "A liberálisok legújabban az elismerésvágyra apellálnak." (Igaz, Magyarországon e fogalomnak a használata viszonylag újnak számít - de akkor miért a hivatkozott USA és kanadai példákra, melyek gyakorlata és konfliktusa még igencsak távol van tőlünk?). A fogalom valójában nem annyira a mások általi elismerést, hanem a szabadságot jelenti, s egy liberális az egyénre nem csak mint szuverénre, hanem mint a közös akaratképzés szereplőjére is tekint, s az egyéni szabadságok ütközésének konfliktusát kooperációval kívánja feloldani.

A szerző hozta fel a kölni példát. Attól ő nem rasszista, ha kíváncsi az elkövetőkre - de előítéletes, ha az egészet leegyszerűsíti a "magukkal hozott kulturális mintákra". Az eset pontos ismerete nélkül ennél minden bizonnyal sokkal többrétegűbb esetről lehet szó, pl. csoportos markecolásról, melyre nem készült fel a rendőrség, macsó felsőbbrendűségről, ami a sörfesztiváloknak (vagy a belinkelt példa alapján: a kunszentmiklósi ifjaknak?) is jellegzetessége - s egy olyan eset, amit kihasználnak a menekültellenesség élezésére - s figyelmeztet az eltérő szoci-kulturális tényezők szerepére. S ha veszélyt látunk az olyan közösségekben, melynek hagyományaiban nem válik el az állam és a vallás szerepe - lássunk veszélyt azokban a törekvésekben is, melyek egy másik vallás számára adnak prioritást és állami szerepet. S mit kezdjünk a bevándorlók által szervezett, a kölni (és hasonló) eseteket elítélő tüntetésével?

"Úgy látom, a teoretikus liberalizmus, még ha a történelemben sokat köszönhetünk is neki, mára veszélyessé és dogmatikussá vált." - a fentiek alapján ezt a mondatot, mint létező véleményt tolerálni tudom, állításként azonban nem. S a szerző, amikor a megoldásról beszél, valójában önmaga cáfolja az állítását., hiszen a liberalizmust írja le: az egyéneket, szabadon választott közösségeiket vezérelhetik hitelvek, ideológiák - de le kell mondaniuk ennek abszolút, kizárólagos érvényesítéséről. Ha nem ezt tennénk, visszahoznánk a vallásháborúk korát.