Sokat írtak már az osztrák majdnem-tragédiáról, így okoskodom egyet én is. (Persze, tudom, csak a nemzeti romantikánkban használjuk a labancozást az osztrákokra - mert nehéz tudomásul venni, hogy biz azok magyarok valójában, a Habsburgok hívei.)

Ahhoz már szinte hozzászokott az ember, hogy ahol korábban diktatúrák uralkodnak, ott a "másik oldali" szélsőségek erősödtek - de az osztrákok példája sokkoló. Még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a polgári/liberális demokráciák betegeskednek. De mi lehet az osztrák helyzet sajátossága?

Ilyenkor érdemes klasszikusokat idézni - például amikor a nagykoalícióról van szó. Csizmadia Ervin: A következő Magyarország c. (0 forintért megvásárolható) könyvében politikai bajaink megoldására nagykoalíció létrehozását javasolja. Nagyon hatásosan érvel, nagyon leegyszerűsítve azt mondja, hogy a nagykoalícióban eltűnik (vagy minimálisra csökken) az egymással szembeni düh, az önként vagy kényszer hatására vállalt együttműködés pedig kikényszeríti a reális opciók elfogadását. Magam is azt vallom, hogy a politikának nem a másik minden áron való legyőzésére kell szorítkoznia. Ahogy az ábrából is látszik, könnyebb az együttműködés, ha nem csak kényszeren, hanem felismert közös értékeken alapul az együttműködés. Egy ideális rendszerben például azon versenyeznek egymással, hogy melyikük megoldása szolgálja a közjót. Ehhez először is közös értelmezésre van szükség - pl. hogy közjón a fenntartható fejlődést, vagyis a társadalom, gazdaság, kultúra, környezet hosszú távú fennmaradását értsük. Ez alapján nincs elvi akadálya, hogy szocialista, liberális, konzervatív, zöld pártok akár koalícióra is képjenek egymással.

A valóság viszont más - illetve jóval árnyaltabb. Már ebben a korábbi írásban is szerepel: Ausztriában a nagykoalíció mellékhatása volt, hogy minden állami posztot felosztott a két párt egymás között. A nagykoalíció ugyanis azzal is jár, hogy kevésbé kritikusak egymással, hajlamosak lehetnek az egymás közti megegyezésekre, netán mutyikra - ebben az értelemben sajátos "nagykoalíció" alakult ki korábban nálunk is a pártpénztárnokok között (mondják sokan). A legseslegújabbkori történelmünk is szolgál példákkal. Sajátos nagykoalíció - s egyben valós kényszer volt az "Antall-Tölgyessy paktum" - melyet sokan, még az érintett pártok képviselői közül is egy "fejünk felett" hozott döntésnek érezték. Mivel a koalíció kötésben nagy a kényszer - nehéz megítélni, hogy az összetartó vagy a szakító tényezők-e a fontosabbak. (1998-ban azért vesztett a koalíció, mert a nagyobbik partner "asszisztálásával" nagyot csökkent a támogatottsága. A partnerek bedarálását választotta Orbán az első kormányzása idején - de a ciklusát így is kisebbségben fejezte be. 2002 után már számszerűen is koalíciós kényszer volt, majd 2010-től már egy monolit erő van hatalmon.)

Nem egyszerű a megoldás - de a hálózatelmélet segíthet. Egy társadalmat (erősen leegyszerűsítve) úgy kell felfognunk, hogy különböző "csomópontokból" áll - ezek pártok, érdekképviseletek, különböző értékeket és érdekeket képviselnek, s közöttük különböző erősségű, intenzitású kapcsolatok léteznek. Ezek hiányában nem is társadalomról, hanem csak különböző embercsoportokról beszélhetnénk. Ha nincs kapcsolat-kényszer, akkor ezek szabadon alakulgathatnak, fejlődhetnek, megszűnhetnek - nagy a szabadság, s ilyen környezet segíti az innovációt, a megújulást. Egy-egy csomópont kiesése nem jelenti az egész sérülését. Ezzel szemben egy ország külső támadás esetén csak úgy lehet erős, ha szoros, hierarchikus kapcsolatok léteznek. Ebben az esetben viszont rugalmatlanná, merevvé válik a hálózat, lecsökken a belső kapcsolatok, információk szerepe, elveszik a rugalmasság, a megújulás képessége - felülről irányított parancsok biztosítják az egységes fellépést. Ennél nagyobb baj, ha a politikában is ilyen szervezetek alakulnak ki, mely a bipoláris erőtérben szinte természetesnek mondható. Egy ilyen hálózat csak úgy "fejlődni", ha növekszik, ha kisgömböcként viselkedik. Sok sikert értek el már az ilyen erők - de mind elbuktak.

A hagyományosan kétpártinak tekintett társadalomban sokáig jól működött a váltógazdaság - hol az egyik, hol a másik volt kormányzati hatalomban, közben az ellenzék nagyobb figyelmet fordíthatott a megújulásra, az innovációra, de lényegében "középről" kormányoztak. Azután ahogy megjelentek a kihívók, már csak valódi koalícióban tudták megvalósítani mindazt, amit közjóként - vagy közös érdekként - képviseltek. Egy új politikai formáció mindig a regnáló hatalommal szemben fogalmazza meg magát, s az írás elején említett gyengeségek, valós vagy vélt hibák és bűnök jó táptalajt nyújtanak a populizmusokhoz is.

Nem könnyű a megoldás - de megtalálható. Leginkább valódi, tartalmi demokráciának hívnám. Vagyis létezzen minél több szerveződés - de köztük kapcsolat is. Vegyék észre, hogy mik a közös értékeik, s hogy ezeket hogyan, mennyiben tudják összeegyeztetni. A "közjó" - még az az értelmezés is, amit javasoltam - időről időre változhat, mások kaphatnak nagyobb súlyt, figyelmet - ezért erről is folyjék vita - majd legalább ebben legyen megegyezés. Vegyék észre, hogy nem az az igazi demokrácia és a jó politizálás, ha állandóan csak harcolnak egymással, le akarják győzni mindenáron a vetélytársakat - hanem az, ha minél közelebb jutnak saját céljaikhoz. Ehhez bele kell nyugodniuk, hogy az egyáltalán lehetséges alternatívákból választhatják ki a legjobbat. Nehéz technikai javaslatot adni, hogy miként kerülhető el a túlhatalom, hogy egy párt túl nagyra nőjön - de azt a bejutási küszöb csökkentésével, az arányos választási rendszerrel el lehet érni, hogy növekedjen az új pártok - és így a politikai innováció - szerepe.