Kapitalizmus? Pfúj!

 korte.jpgA világ legkönnyebb dolga globalizáció- vagy kapitalizmuskritikusnak lenni - így én is az vagyok. Ugyanis nincs tökéletes rendszer, mindennek vannak erősségei és gyengeségei - s teljesen normálisnak tartom, ha valaki fellép a hátrányok, hibák ellen. Fontos tisztázni, hogy mit értünk egy fogalom alatt: számomra a kapitalizmus az a feudalizmust felváltó termelési mód, mely a szabadság kiterjedésén, a magántulajdonon és a versenyen alapuló gazdaságra épül.

Az én kritikusságom viszont egyenesen globalista, neoliberális álláspont azokhoz képest, akiket antikapitalistának, szkeptikusnak szoktak besorolni - TGM, LMP, Pogátsa és híveik alkotják ezt a széles spektrumot - egy rögtönzött közvélemény-kutatás alapján az általuk leginkább hangoztatott érveket próbáltam meg összegyűjteni. De aki antiglobalistának mondja magát - vele nincs miről tárgyalni: a globalizáció egyszerűen annyit jelent, hogy bizonyos dolgokat már csak úgy lehet tekinteni és értelmezni, hogy világméretekben hatnak és működnek, ezt hozta a technikai-technológiai fejlődés. Még azt is megértem, ha valaki ennek csak a rossz oldalát hangsúlyozza - de legalább azt vegye észre, hogy globális problémákat csak globálisan lehet megoldani.

A. De mi a helyzet az antikapitalizmussal?

 

Tőmondatokban a legfontosabb kritikák:

  1. A magántulajdon a forrása az emberek kizsákmányolásának
  2. Társadalmi szakadék a gazdagok és a szegények között - A felső 1 % birtokolja az összes vagyon 50 %-át
  3. A profit-hajsza pusztítja a természetet, pazarlóan bánik a természeti erőforrásokkal
  4. Elpusztítja a kultúrákat, a globális tőke a helyi gazdaságokat
  5. Biztosítja az oligarchiák kialakulását (gazdaság és politika összefonódása)

Felesleges lenne tagadni a fenti jelenségek meglétét - ezért azt kell vizsgálni, hogy a magántulajdon megszűnése orvosolja-e a bajokat. Itt már nehéz helyzetben vannak az antikapitalisták, mert azokban a társadalmakban, ahol megszüntették a magántulajdont, csak rosszabb állapotot tudtak előidézni.

  1. A magántulajdon a forrása az emberek kizsákmányolásának

A fenti állítás egyszerre két, nehezen megfogható fogalommal operál. Az egyik maga a tulajdon, mivel nincs éles határvonal a "személyi" és a "magán" között. Gondoljunk egy gépkocsira vagy egy számítógépre, vagy éppen a megtakarított pénzünkre, melyek részesei lehetnek a gazdasági/üzleti életnek is. Egy egyszemélyes vállalkozásban nincs kizsákmányolás, még ha a családtagok is dolgoznak benne - de ha már van egy alkalmazott, akkor már igen?

Ma már a marxisták sem ragaszkodnak a hagyományos marxi kizsákmányolás fogalomhoz - ami nem jelenti azt, hogy ne tekinthetnék kizsákmányolásnak az aszimmetrikus viszonyokból adódó előnyszerzést, így az erőfölénnyel való visszaélést a természeti erőforrások kisajátításában, a monopol-helyzetben, stb. De azt észre kell vennünk, hogy Marx bérmunkásokról beszélt, akik a fizikai munkaerejüket adták el - ez ma nagyjából a segéd- és betanított munkának felel meg, s a "munkaerő újraelőállítási költsége" a (társadalmi)létminimummal fejezhető ki - mely mindig kortól, helytől függő érték. Vagyis a marxi definíció alapján akinek ennél nagyobb jövedelmet biztosít a bére - az kevésbé van kizsákmányolva, így akár olyan szintig is eljuthatunk - hogy már nem is kizsákmányolás a munkaviszony? (Egyszerűsítsük le, hogy tegyük fel, hogy a minimálbér biztosítja a létminimumot - elvileg külön kategória, de így talán érthetőbb lesz a példa.) Ha van olyan, hogy humán tőke - akkor a minimálbér feletti rész e tőke hozadékaként is értelmezhető.

Az eredeti fogalom használhatatlanságára utal az is, hogy ma már egyre inkább a gépek, s nem az emberek vesznek részt a termelésben - illetve utalni kell arra, hogy azok a világ legszegényebb régiói, ahol nincs "kizsákmányolás" sem.

  1. Társadalmi szakadék a gazdagok és a szegények között - A felső 1 % birtokolja az összes vagyon 50 %-át

Tényleges szakadékot nem a legszegényebbek és leggazdagabbak közti különbség nagysága jelent - hanem az, ha valakinek a születésekor esélye sincs arra, hogy magasabb státusú rétegekbe kerülhessen pl. diplomával, sikeres vállalkozásával. A dolog ott kezdődik, hogy a magzatát nevelő édesanya majd a megszületett gyerek egészségesen táplálkozzon, a társadalmi mikró- és makró környezet is támogassa, hogy esélyteremtő, tehetséggondozó oktatásban és képzésben vegyen részt, s ne korlátozzák anyagiak a továbbtanulási lehetőségeket.

A fenti számok látványosan igazolják az egyenlőtlenségeket, így nem véletlen, hogy Piketty alapján nagyon élesen vetődik fel a kérdés. Mindenképpen fenntarthatatlan állapot, de hogy ennél többet, okosabbat mondhassunk, néhány dolgot tisztáznunk kell. Milyen részt képviselnek az öröklött, s milyet az új vagyonok (Microsoft, Facebook)? Az e rétegbe tartozók vagyonukhoz, jövedelmükhöz lépest milyen arányban fizetnek adót - összehasonlítva az alsóbb rétegekkel? Saját és az általuk kezelt vagyon milyen arányban van egymással? (A kettő nem ugyanaz - gondoljunk a befeketetési társaságok által kezelt hatalmas vagyonokra.) Mennyire - és milyen mértékben - elterjedt a tudományos, kulturális és egyéb alapítványok támogatása? Milyen mértékű az un. patrimoniális társadalom kialakulása? E vagyonokban mekkora súlyt képviselnek a reál-, és az ettől jelentős mértékben önálló életre kelt pénzügyi elemek?

Pótlólag: a fentieket azért tartom fontosnak, hogy el tudjuk különíteni a tisztességest a tisztességtelentől. A piacgazdaság lényegéből következik, hogy új értéket csak befektetéssel lehet létrehozni - erre pedig csak azok képesek, akiknek van megtakarításuk, felhalmozott tőkéjük - így akinek minél több van, annál többet tud új befektetésekre fordítani, így a gazdag gazdagodása természetes folyamat. Ezt nyugodtan tekinthetjük méltányosnak, amíg az egyik gazdagodása nem a másik kárára történik, illetve a gazdagodásból a szegények/szegényebbek is részesednek.

  1. A profit-hajsza pusztítja a természetet, pazarlóan bánik a természeti erőforrásokkal

Igaz, számos/számtalan példa van erre, ott, ahol ezt engedi a társadalom, a politika. Azonban ha belegondolunk, hogy a profit létét ideológiai alapon tagadó kommunista országokban milyen mértékben, illetve mértéktelenül hagyták figyelmen kívül a környezetvédelmi szempontokat, akkor sokkal inkább az ellenőrizetlenségből, a külső kontroll hiányából, illetve az aszimmetrikus viszonyokból adódnak ezek a jelenségek. Ma már történelem: nagy botrány volt abból, hogy egy nagy olaj-multi (ne bántsuk név szerint: az, amelyiknek egy kagyló a logoja) az óceán fenekére süllyesztett veszélyes anyagokat - s hogy javítsa az imidzsét, kitalálta a ma már széles körben alkalmazott környezetvédelmi tanúsítási rendszert. Demi választjuk meg azokat a kormányokat, melyek figyelmen kívül hagyják a környezetvédelmi szempontokat, vagy csak szavakban lépnek fel a klímaváltozás ellen. Ugyanakkor nem árt arra figyelni, hogy a környezeti katasztrófák ma még elsősorban azokat a legszegényebb régiókat fenyegetik, melyek a legkevésbé sem tehetnek az egészről - de holnapra már az egész világot fenyegetik.

  1. (a.)Elpusztítja a kultúrákat, a globális tőke a (b.) helyi gazdaságokat

(a.) Valós alapja is van az ilyen felvetéseknek, hiszen egy homogén kultúra kialakulása nagymértékben gyengítené, szegényítené az emberiséget.

A kultúrák sokszínűségének fenntartása alapvetően nemzeti hatáskör - elsősorban a nyelv fenntartásával, megőrzésével. Egy társadalom fenntartása annak kohéziójától függ - ez egyaránt jelenti a szolidaritást, illetve annak a biztosítását, hogy az egyének megfelelő közösségek, bizalmi hálózatok tagjai legyenek, vagyis megtalálják és gyakorolhassák identitásukat. Az ember humánetológiai (biológiai és szociológiai) sajátossága, hogy csak nagyon szűk csoporthoz képes feltételek nélkül tartozni, ennek nagysága 5-7 fő lehet. Természetes a nyelvhez, nemzethez való tartozás - ebbe úgy születünk bele. Akkor viszont már nacionalizmusról, s annak károsságáról beszélhetünk, ha a túlhajtott identitás megakadályozza, hogy többszörös kapcsolatok, identitások is kialakulhassanak - s különösen akkor, ha a magunkét mások elé helyezzük. A történelmi trend azonban az, hogy a kis népek nyelvei, kultúrái csak úgy élhetnek tovább, ha megfelelő közvetítő közeget sikerül találni. A magyar nyelv és kultúra nemzetközi elismertetéséhez az kell, hogy lefordítsák más nyelvekre a Sorstalanságot vagy Esterházy és Nádas Péter műveit - vagy angolul is vetítsék a Saul fiát. Ha az azonos nyelvű, kultúrájú emberek csoportját tekintjük nemzetnek, akkor könnyen belátható, hogy a nemzetállamok - s mindenfajta állam - mesterséges képződménynek tekinthető, a valós és fajsúlyos kérdések egyre inkább regionális, illetve nagytérségi szinteken dőlnek el.

(b.) Nyilvánvaló, hogy egy kis, nyitott gazdaság önmagában nem létezhet a világméretű munkamegosztás rendszerében - belátható, hogy csak egy erős, a jelenleginél integráltabb európai gazdaság lehet versenyképes az USA, Kína és a többi gazdasági övezet mellett. Nem véletlenül alakult ki a szubszidiaritás fogalma, vagyis hogy a döntéseket az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni, ott, ahol ennek a feltételei (tudás, erőforrások) rendelkezésre állnak. Így a legtöbb üzleti döntést regionális szinten kell meghozni - senki sem mondja meg nekünk, hogy hol legyenek tudás- és fejlesztési központok, mely iparágakat kell fejleszteni. A helyi gazdaság akkor maradhat fenn, ha (a már említett szimmetrikus viszonyok alapján) kapcsolódni tud a nagyüzemekhez - vagy megtalálja a maga, a minőséget, különlegességet árakban is elismerő piacát.

 

  1. Biztosítja az oligarchiák kialakulását (gazdaság és politika összefonódása)

Az un. létező szocializmus maga volt az oligarchák rendszere - vagyis nem kizárólag a kapitalizmus termékéről van szó. A politikai, gazdasági, kulturális elit olyan, szinte kibogozhatatlan rendszere, mely a legveszélyesebb a társadalomra nézve. Egyrészt ha ez megszilárdul, örökletessé válik, akkor beszélhetünk a 3. pontban említett patrimoniális rendszerről. Nem pusztán a korrupcióról, mint alapvető működési módról van szó, hanem arról is, hogy élesen elkülönül a fent és a lent, az erőforrások és az esélyek kisajátítása társadalmi szakadáshoz vezethet, ártalmas a gazdaságra, az innovációkra is. A politikai erők nem a közjó, a társadalom - hanem saját érdekeik érvényesítéséért vetélkednek - gyakran kötnek elvtelen kompromisszumokat, alkukat.

Sajnos, a korrupció, annak gyökerei teljesen nem irthatóak ki - de mondhatjuk, törekedni kell rá. Ezen azt kell érteni, hogy a társadalom egy emberek, szervezetek közötti kapcsolatokból, hálózatokból áll, így nagyon jelentős a kapcsolatok szerepe. Teljesen természetes, hogy ha változik pl. a kormányzati gazdaságpolitika, akkor az egyes szereplőknek kedvező, másoknak hátrányos lehet. Egy kormányzati szerepre készülő erő olyan tanácsadókat vesz igénybe, akikben megbízik, akik világnézeti alapon is közel állnak hozzá - így szinte természetes, hogy kormányzati szerepben is támaszkodik rájuk. Ha politikai kormányzás valósul meg, akkor az is természetes, hogy kulcsszerepbe a megbízható káderek kerülnek. Önmagában véve még pozitív dolognak tarthatjuk azt is, ha van horizontális átjárás a politika, gazdaság, tudományos élet szereplői között. A gond - és a társadalmi rothadás - akkor kezdődik, ha a gazdaságpolitikai kompenzálja a kampány-büdzsébe befolyt támogatást, ha fontos szerephez, megbízatásokhoz csak politikai támogatás árán lehet jutni, s a politikai lojalitás a feltétele bizonyos posztok betöltésének.

Hogyan szelídíthető, szelídítendő meg a kapitalizmus?

 

  1. A magántulajdon a forrása az emberek kizsákmányolásának

A befektetéseknél, tőkemozgásoknál a tulajdonnál meghatározóbb az, hogy ki rendelkezik a tőke felett - gondoljunk arra, hogy a tőkepiac legkeményebb szereplői azok a befektetési alapok, melyek munkások és kisnyugdíjasok megtakarított centjeit kezelik.

A magántulajdon megszűntetése elleni legbanálisabb érv az, hogy a történelmi tapasztalatok alapján egy ilyen rendszer nem volt működőképes. Megszűnt a tényleges felelősség és a felelős kockázatvállalás, visszaszorult az innováció, a gazdasági szempontok háttérbe szorultak, a termelés nem találkozott a fogyasztók igényével. A közösségi tulajdonformák nem tudtak érvényesülni - példaként hozható fel az MRP (munkavállalói résztulajdonosi forma) vagy a kibucok esete. A magyarázatot abban leljük, hogy csak kisméretű (7-9 fős) közösségek képesek arra, hogy minden kötöttség és büntetés nélkül együttműködjenek egymással. Ennél nagyobb közösségekben már szükség van a szabályszegők megbüntetésére, s nagyjából 50 fő felett már csak akkor maradhatnak egyben a közösségek, ha olyan elfogadott normák betartását követelik meg a tagjaiktól, melyek személy-függetlenek, vagyis egy ilyen csoport tagjai akkor is megbüntetik a normaszegőket, ha őket személy szerint nem éri kár/hátrány. Idő- és energiaigényes módszerekkel e határok növelhetők - de látni kell, hogy egy nagyobb gazdasági szervezetben óhatatlanul elkülönülnek az egyes funkciók, így pl. egymással konfliktusba kerülhetnek a tulajdonosi, stratégia alkotási, irányítási és végrehajtási funkciók (gondoljunk arra, ha piaci kényszerek miatt létszámot kell leépíteni, vagy egy új profilhoz újfajta képességekre van szükség - nem beszélve arról, hogy milyen legyen az egyes pozíciókban lévők elismerése, bérezése.)

A klasszikus tulajdonos-menedzser-munkavállaló viszonytól eltérő, egyre több foglalkoztatási forma létezik - ezek azonban jelenleg még csak kiegészítői az alapvető formáknak. (sharing economy, helyi szövetkezetek, stb.)

 

  1. Társadalmi szakadék a gazdagok és a szegények között, A felső 1 % birtokolja az összes vagyon 50 %-át

A világban nem azok a legszegényebbek (Dél), akiket "kizsákmányol a tőke" -(Észak),  hanem azok, akiket még csak nem is. Ott, ahol működnek a kapitalista viszonyok, a mélyszegénység aránya csökken. Kevés valóban átgondolt fejlesztési programról lehet tudni - pl. ahol segélyekből javítják az egészségügyi ellátást, javulnak az egészségügyi mutatók - de munkalehetőségek hiányában nem csökken jelentősen a szegénység. Némiképp hasonló a helyzet az iskoláztatással: helyi lehetőségek hiányában sokan elvándorolnak, s nő a társadalom frusztráltsága. A nemzetközi támogatásokból megvalósult fejlesztési programok közül is keveset lehet sikeresnek mondani - a pénzek gyakran csak a helyi oligarchákat gazdagították.

A klíma-katasztrófa is leginkább ezeket a térségeket sújtja, ezért e területeken komoly beruházásokra, védelmi programokra van szükség az esőerdők védelmében, az elsivatagosodás megfordításában. E programok összehangolására van szükség.

A fejlett országokon belül is megfigyelhető a szakadék növekedése. Tekintve, hogy a vagyoni különbségek alakulása változó volt a kapitalizmus történelme során, nincs okunk feltételezni, hogy a nagy vagyonok és jövedelmek fair adóztatásával ne lehetne javítani a helyzeten. (Hogy mi a fair, ennek a mértékéről állandóan viták lesznek, ahogy arról is, hogy mi a legjobb felhasználási módja az így újra elosztható jövedelmeknek.)

 

  1. A profit-hajsza pusztítja a természetet, pazarlóan bánik a természeti erőforrásokkal

A környezettudatosság már sok tekintetben eljutott a nagypolitika szintjére. A társadalmi mozgalmakon, végső soron a választókon múlik, hogy megköveteljék és számon is kérjék a valódi programokat.

 

  1. Elpusztítja a kultúrákat, a globális tőke a helyi gazdaságokat

Bizonyos mértékig természetes jelenségről van szó: azokon a területeken, ahol a kultúra nem kötődik szorosan a nyelvhez, eddig is nemzetközi volt a zene, tánc, képzőművészet. Közvetítő közeg nélkül viszont az irodalom, filmművészet is belterjessé válhat. Semmi okunk feltételezni, hogy a több milliós nyelvi közösségek megszűnjenek - de az látszik, hogy közvetítő nyelvként egyre fontosabb az angol, s ez akár a homogenizálódáshoz is elvezethet.

Bár gyakran összekapcsolják a két témát, a helyi gazdaság szerepe más: valószínűleg nagy jelentőségű marad a környezet, a föld megvédésében, különösen ott, ahol ez összekapcsolódik a legfejletlenebb térségek fejlesztésével - de ha a tömegtermékek olcsóbbak, akkor ezek fogyasztása luxus/életmód termék marad.

  1. Biztosítja az oligarchiák kialakulását (gazdaság és politika összefonódása)

Mindenekelőtt a politika, a pártok oligarchizálódását kell megakadályozni. Ennek legfontosabb eszköze az állandó innovációs kihívás - a rendszernek támogatnia kell új erők kialakulásának a lehetőségét. (Pl: a jelenlegi 5%-os parlamenti küszöb leszállítása, arányos választási rendszer). A pártoknak is teljesen átlátható módon kell működniük. (Bevételek, tanácsadói és egyéb szerződések valamint a belső működés teljes átláthatósága.) Nem elegendő - bár alapfeltétel - a hatalmi ágak elválasztása, a fékek és ellensúlyok szerepe - a politikát is ellenőrizni kell, pl. szakmai és civil kontrollt kell beépíteni, deliberatív elemeket kell alkalmazni. Tán a legfontosabb a pártfinanszírozás megoldása - teljes átláthatóság mellett normatív szabályozást kell kialakítani. A jelenleg teljesen nevetséges képviselői vagyonbevallások helyett teljes vagyoni-jövedelmi átláthatóságot kell(ene) biztosítani - minden állampolgár esetében. (Beleértve a külföldi, így az offshore tulajdonrészeket is.)

Remény vagy veszély a jövő?

 

Erről majd később... Addig egy kis

Konklúzió

 

26 évvel ezelőtt még árnyaltabb volt a világ felosztása - létezett a kommunista rendszer, s megkülönböztettük az un. harmadik világot is. Mára ebből a szempontból homogénebb lett a Föld, a polgári demokráciák mellett kapitalizmus van a fél (vagy egészen) feudális olajállamokban, az afrikai és ázsiai diktatúrákban, piacgazdaság van Kínában, Indiában - Észak-Koreát kivéve bárhol.

Pangloss doktor (Voltaire, Candide) ma is csak ugyanazt mondhatná: "Ez a világ a létező világok legjobbika". Ezzel nem azt mondom, hogy ez a világ feltétlenül és mindenben jó - csak azt, hogy a polgári demokráciás változatánál jelenleg nincs jobb. Azt sem állítom, hogy nem létezhet valami jobb is majd -de abban biztos vagyok, hogy a világ: változik. Egészen mást látott Engels, hogy milyen volt a munkásosztály helyzete Angliában, mint amilyen a skandináv modell. Kizsákmányolás, elnyomás volt a kapitalizmuson kívül is - gondoljunk a rabszolgaságra, jobbágyságra, a proletárdiktatúrákra - ahogy léteztek oligarchák is. A közjogon és versenyen alapuló kapitalizmus - a kétségtelen óriási, de szerintem politikai akarat esetén kezelhető különbségek ellenére - soha nem tapasztalt kulturális és vagyoni/fogyasztási szintet ért el. De nem vitatkozom azokkal, akik szerint válságban van a kapitalizmus, a polgári demokrácia: biztos, hogy valami új következik, de ahogy említettem, erről majd később.

http://www.bloomberg.com/view/articles/2016-06-20/there-s-great-news-on-inequality-and-poverty

Címkék: Holnap, liberalizmus