Attól függ, melyiküket találja hitelesnek közjó szempontjából. Ez egy furcsa, avíttasnak tűnő fogalom – s bár nem gondolnánk, ahogy az embertársaink többségéről sem, hogy ezen elmélkednének, de valójában mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy mit várhat el önmagától, mit mit gondol jónak és helyesnek, s hogy milyennek kellene lennie a világnak.

A demokrácia hívei úgy gondolják, hogy a felelős polgárok (citoyenek) érdemi vitákban alakítják ki, hogy milyen érdekeket, értékeket kell képviselniük a politikusoknak – az izmusok követői pedig meg vannak győződve a maguk igazáról, amit mindenkinek követnie kellene. Az ordo-liberálisok felkapják a fejüket a szó hallatán – úgy érzik, valaki felülről akar valamit rájuk kényszeríteni, korlátozva az ő egyéni szabadságukat. A kommunisták eleve abból indulnak ki, hogy a társadalmi érdek az elsődleges – a populisták pedig a közjóra hivatkozva sajátítják ki a köz javait. A Gyurcsányisták „őt” (vagy a feleségét), az Orbánisták pedig szintén „őt” akarják regnáló vezérként látni – vagyis elmélkedhetünk itt a közjóról, de megoldásra nem juthatunk. Körösényi András írása azt bizonyítja, hogy ha a politikát csak a politikusokra bízzuk – az a demokrácia kiüresedéséhez[i] vezet. Ha lehetlennek is tűnik, de el kell távolodnunk a politikától – az ugyanis a hatalomról szól. S azt látjuk, hogy még a nálunk szerencsésebb országokban is kibékíthetetlen vitákat folytatnak – pl. a liberálisok a gazdaságról, a szocialisták a társadalomról, a konzervatívok a nemzeti kulturális örökségről, s a zöldek a környezetről beszélnek.

A nézeteltéréseknek különböző megoldási módjai lehetnek.

(1) A vitákban a felek arról igyekzenek meggyőzni – legtöbbször nem is a másik felet – hanem a hallgatóságot, a környezetet, hogy kinek is van igaza – így az leginkább a PR része. A történelemből – és a rendőrségi jelentésekből – tudjuk, hogy nagy baj akkor van, ha mindez erőszakosságba fordul. Jó esetben bíróság dönti el, hogy kinek volt igaza – de az ilyen ítéletek nem segítenek a halálos áldozatokon vagy az ENSZ BT egyik állandó tagja által támogatott agresszor áldozatain.

(2) Az szerződések, alkuk során jó esetben mindkét fél megtalálja a maga számítását – de számos olyan esetet ismerünk, amikor csak ideiglenes eredmények születtek (Molotov-Ribbentopp paktum, Arafat-Rabin, Ukrajna – Oroszország Minszk II. megegyezése) – de ide sorolhatók a koalíciós megállapodások. (A nagyhatalmi diktátumok akkor lehetnek sikeresek, ha legalább később bevonják a veszteseket – ahogy ez nem történt meg az 1. világháborút lezáró Verseailles-i, számunkra: Trianoni szerződések esetében, ellenben a 2. világháború lezárása már sikeresnek mondható).

(3) Diszkussziónak nevezem azt, amikor a felek hajlandók lemondani a kizárólagosságról, s egy közös, az érdekeltek érdekeinek, értékeiknek egyaránt megfelelő alternatívát kívánnak keresni.

Annak számos módja van, hogy egyének vagy kisebb csoportok közt hogyan lehet megoldani a vitás kérdéseket(pl: adversial collaboration vagy a deliberatív módszerek már sok helyen kipróbált alkalmazása)[ii] – de más a helyzet napjaink polikrízisével[iii]. Az amúgy szemléletes ábrákon az egyes csomópontok a gazdaság, társadalom, környezet témákba sorolható – de hiányzik egy negyedik, a kultúra témaköre, márpedig kultúránktól függ, hogy mit, hogyan érzékelünk – másrészt a kultúra az, ami összeköti az embereket, a nyelvhez kötődően tanulunk, hallottuk majd olvastuk a meséket és mondákat, így alakult ki az a nemzeti önbecslésünk, melynek megőrzésére oly büszkén ügyelünk.

Egy európai kutatás[iv] szerint „számszerűen a legtöbben a Covidtól, a klímaválságtól és a gazdasági visszaeséstől tartanak, de jelentős azok száma is, akik a bevándorlást és az ukrajnai háborút tartják a legnagyobb kihívásnak.”(Az elemzők szerint a klímaváltozással és bevándorlással kapcsolatos aggodalmak lesznek a polgárokat mozgósító legfőbb témák a júniusi európai parlamenti választás és a 2024-es év más fontos európai szavazásainak kampányában). Bármit is teszünk egyéni vagy lokális szinten, egyből globális korlátokba ütközünk – az viszont korunk realitása, hogy csak akkor várható eredmény, ha változtatások nem ütköznek az ENSZ BT valamely állandó tagjának az érdekeivel.

Ha egy kalapba dobjuk a polikrízis témáit, a különböző izmusok és vallások hitelveit, akkor könnyen belátható, hogy közös vélemény csak a konkrét intézkedésektől meglehetős távolságban alakítható ki, pl. abban, hogy csak a gazdaság, társadalom, kultúra hosszú távú, együttes fenntarthatóságával tudjuk unokáink jövőjét biztosítani. (Jobb híján ezt nevezem közjó-nak, tudva, hogy számos értelmezés is létezik erre a fogalomra. De lehet WWS – World Wide Sustainibility) Nagy hibát követnénk el, ha ezeket a feladatokat delegálnánk a liberálisokhoz, szocialistákhoz, konzervatívokhoz és a zöldekhez – hiszen az együttes megoldásokat kell keresni, nem pedig az „izmusok” közti kompromisszumokat. (Németország példáján látszik, hogy ez csak ideig-órákig működhet.) Ugyan csak hiba lenne mindent a politikusokra bízni – mert mint majd látható, nem árt a gyerekeik, unokáik jövőjére hivatkozni, számukra a választási ciklusok az elsődlegesek. A tudósokra, társadalmi szervezetekre nagy szükség van – de őket az korlátozza, hogy saját szemüvegükön keresztül nézik a világot.

Az egyes tényezők fenntarthatóságát könnyű meghatározni:

• gazdaság: a tevékenység outputja nem lehet kisebb az inputnál
• társadalom: működik a kohézió
• kultúra: a nyelv megőrzése (oktatás, irodalom, színház, stb) és a más kultúrák elfogadása
• környezet: amit elveszünk a természettől, azt pótoljuk vissza

Ha a problémák megoldása nem várható egyenként a politikusoktól, egyházi vezetőktől, közgazdászoktól, szociológusoktól, a kultúra képviselőitől vagy a környezetvédőktől – akkor csak az ő közös fellépésükben bízhatunk. Ha az ENSZ és szervezetei (pl UNFCC[v]), a Davosi Világgazdasági Fórum, a Világbank projektjei, a zöld szervezetek nem tudnak áttörést elérni, nem marad puszta naiv óhaj? Nem szeretném lebecsülni a vállalati fenntarthatósági jelentések (CSRD[vi]) szerepét – de áttörésre akkor lehet számítani, ha ez nem csak az EU területén lesz érvényes, nem csak vállalatokra, hanem projektekre, államok működésére, mind a 4 szempontra – s hosszú távra lennének érvényesek.

Az időtávnak egyrészt az alkalmazott nyersanyagok/termékek lebomlását, „természetessé” válását kell lefednie (ez jellemzően több, mint Dahrendorf 60 éve a társadalmi átalakulásokhoz), másrészt az összes externális hatást is figyelembe kell venni.

A globális fenntarthatóságot (pl: GSRD) egy olyan testület ellenőrizné, mely jogosult az elvek és gyakorlatik kialakítására, az országok és a globális vállatok, folyamatok értékelésére, ajánlások megfogalmazására. A gazdasági szempontok képviseletére a Bill Gates alapítvány, a Davosi Világgazdasági fórum, az IMF/WB, az OPEC; a társadalmi kérdésekhez Amartya Sen, az UNICEF; a kultúra területére a Nobel bizottság és a világvallások képviselői; a természetvédelmi szempontok képviseletére az IPCC és a Greenpeace javasolhatnának személyeket.

Barátaim, ismerőseim rendre naív álmodozásnak tartják mindezt – azonban azt állítom, hogy működőképes lehet. Ha egymással élesen szemben állnak a bevándorlástól illetve a klímaváltozástól aggódok, ezen a példán szemléltethető:

A legfontosabb az, hogy a diszkussziót vegyük ki a politikusok kezéből – ők azok, akik az emberek félelmeit, aggódását csak hatalmuk szempontjából sajátítják ki.

Az egyik legfontosabb dolog a nyilvánosság: más dolog általában beszélni a polikrízisről – s megint más dolog odaállni az államok vezetői, a cégek tulajdonosai elé, hogy szembesüljenek tevékenységük következményeivel. Ne feledjük: a mi vásárlásainktól függenek a cégek, a mi szavazatainkon múlik, hogy kiket választunk meg törvényhozóknak, az államok működtetőinek. A mézesmadzag és korbács módszert egyidejűleg kell alkalmazni. Így nem elég súlyos környezetterhelési adókat kivetni – de például jutalmazni kell a káros kibocsátások csökkentés, az ilyen tevékenységek felszámolását. Támogatást kell nyújtani az átálláshoz. (Pl: aki képes olajat és földgázt kutatni, termelni, szállítani és feldolgozni – az képes lehet ezt megtenni a vízzel, vagy ki tudnak dolgozni széndioxid kivonó és azt tároló technológiákat.) Rawls alapján azok a változások számíthatnak támogatottságra, melyben az egyes felek helyzete nem romlik – sőt Sen alapján azt is követelményként támaszthatjuk, hogy a legrosszabb helyzetűek számára biztosan jobb helyzetek teremtődjenek, (Ilyenkor beugorhat az olaj multik profitjukért való aggódása, viszont azzal kell szembesíteni őket, hogy ha az ő tevékenységükből eredően 20-30 év múlva összeomlik a klíma, a gazdaság jelentős része, mekkora anyagi károkat jelent a tengerszint emelkedése és a biodiverzitás csökkenése, akkor rá kell jönniük, hogy jelenlegi vagyonuk elértéktelenedik, mostani profitjuk pedig messze nem lesz elegendő a károk kompenzálására.)

Lehetetlen lenne bemutatni mindazt, amit megoldásként már megfogalmaztak. (Néhány, szerintem releváns példa hivatkozásként [vii]).

A második témában látni kell a bevándorlás okát – pl. megkülönböztetni a menekülteket a gazdasági bevándorlóktól. Nagyrészt a klímaváltozás vagy a helyi túlnépesedés miatt indulnak útnak – úticéljaik azok az országok, melyek gazdaságának, társadalmi rendszereinek  fenntartásához amúgy ma még nélkülözhetetlenek. Ahhoz, hogy a bevándorlás ne legyen kezelhetetlen mértékű, a forrást kell kezelni.

• az oktatás nem csak a képessé tételt szolgálja – de visszaszorítja a fiatalkorúak, házasságát, gyerekvállalását is
• a sivatagosodás visszaszorítása, a hasznos mezőgazdasági módszerek elterjesztése munkaalkalmakat is jelent.
• hogy helyben ne a természet pusztítása legyen a megélhetés forrása, ahhoz Északnak ezt ki kell váltania pl. a brazíliai őserdők és a pálmaolaj termelés, a mangrove erdők megőrzése/növelése esetében
• amennyiben félünk a migrációtól, akkor be kell látni, hogy azt csak a forrásnál lehet megfogni. Ezt szolgálják az előbbieken túl Rodrik javaslata is: szervezett formában, meghatározott ideig jöhetnek „migránsok”, akik munkavégzés mellett képzésben is részesülnek. Fizetésüket egy részét a megélhetésükre, egy másikat az otthoniak támogatására és harmadrészt számlán gyűjtenék, melyet csak akkor kap kézhez, amikor hazautazik, s otthon ebből a pénzből vállalkozást indíthat.
• a napelemek telepítése és működtetése bevételi forrást jelent

Nem lehet szőnyeg alá söpörni azok aggodalmát, akik kultúrájukat féltik az eliszlámosodástól. Egyrészt maga az iszlám rendkívül sokszínű – s valóban vannak veszélyes irányzatai. Azonban minden országnak joga van meghatározni, hogy kiket fogad be. Így kiköthető, hogy csak olyanokat, akik elfogadják az adott ország alkotmányát, s például csak a fejkendő használatát tartják elfogadhatónak a női egyenjogúság szempontjából. (Tudom, a legszigorúbb liberális elvek alapján ide tartozna az ortodox zsidók, apácák és papok öltözete is.) Csak olyan mecsetek működését engedélyezik, melyek nem követelnek különleges jogokat, nem állnak kapcsolatban idegen országokkal, stb. A szolgálatok pedig ma már felkészültek a terroristák kiszűrésére.

De hogy jön a képbe a kebelcsoda? Plasztikai sebészek vagy MI-vel generált képek jobban felkeltik a figyelmünket, mint egy komoly (vagy legalább: annak szánt) téma. Így lehet eladni a mellékesen felbukkanó agymosó tartalmakat, legyen szó politikáról vagy olyan dolgokról, melyekre korábban nem is gondoltunk. Alapvető szükségleteink az élelem, víz, lakhatás, ruházkodás – a 21. században már az áram, egészségügyi ellátás és az oktatás. Neveltetésünk, egyéniségünk határozza meg, hogy ezen felül még mire van igényünk. Iparosok és gazdálkodók, majd a kereskedők, ezt követően a marketingesek gondoskodtak arról, hogy mindezt kielégíthessük – korunkban azonban már a vágykeltés korszakát éljük: legyenek nagyobbak a kebelek, az autók, az utazások, trendibbek a ruhák, a táplálék kiegészítők, stb. Belátom, valóban naivitás a közjóról beszélni ilyen körülmények közt – de ha nem változtatunk, rá fogunk kényszerülni. Ha nem is látjuk pontosan, hogy mikor válnak megfordíthatatlanná a folyamatok, hogy 10, 20, 50 év múlva 10,20,30 vagy több százalékkal csökken a GDP, 0.6, 6 vagy 60 centiméterrel emelkedik a tengerszik, 1, 100 vagy ezer milliók indulnak útnak – jobb ezt nem kivárni. Az emberi faj persze nem fog kihalni – pár számillónyian túlélik, néhány ezrek Mars-kolónia szerű bunkerekben. De talán nem érdemes megvárni. Rajtunk múlik, hogy civilizációs összeomlás jön vagy újfajta jól-lét.[viii]

[i] https://www.valaszonline.hu/2024/02/16/korosenyi-andras-politikai-karanten-avagy-a-demokracia-kiuresitese/

[ii] adversarial collaboration bemutatása https://www.es.hu/cikk/2024-02-16/marosan-gyorgy/az-alkalmazkodas-kategorikus-imperativusz.html

[iii] https://www.weforum.org/agenda/2023/03/polycrisis-adam-tooze-historian-explains/

[iv] https://www.metazin.hu/index.php/item/4490-europa-politikai-torzsei

[v] https://unfccc.int/

[vi] https://finance.ec.europa.eu/capital-markets-union-and-financial-markets/company-reporting-and-auditing/company-reporting/corporate-sustainability-reporting_en

[vii] https://geo1.blog.hu/2023/10/07/eleg_a_felelemkeltesbol_de_ne_altassunk

[viii] https://24.hu/tudomany/2022/10/30/vilagvege-nyersanyagvalsag-klimavaltozas-vita24-kerekasztal-video/