Vészből - helyzetbe

Mindig tanulságosak Marosán György írásai (ÉS, nov.8. htt ).

Viszont érdemes azon elgondolkodni, hogy miért is bukdácsolunk egyik vészhelyzetből a másikba. Nekem az tűnt fel, hogy ami használható egy szervezetre – pl. stratégiai menedzsment, szervezetfejlesztés, kultúraváltoztatási projektek, kommunikációs és együttműködési tréningek - az mennyire nem a politikára, s főleg nem Föld társadalmára.

Emlékeztetőül[i]:

(1) őrizd meg a szervezetben az emberek és gondolatok sokféleségét, (2) hozz létre – önállóságot biztosító – moduláris szerveződést, (3) tarts fenn párhuzamosságokat, (4) számíts a meglepetésekre, de csökkentsd a bizonytalanságot, (5) létesíts visszacsatolási lehetőségeket, főként pedig (6) erősítsd a szervezeten belüli és a szervezeten kívüli bizalmat és kölcsönösséget

Egy szervezet képes lehet a fentiek szerinti működést kialakítani és működtetni – mert van valamilyen célja, stratégiája, amit el akar érni – a homo sapiens sapiensnek ilyenje: NINCS. Amivel persze nem vagyunk egyedül az élővilágban – de az alacsonyabb rendűnek mondottaknál legalább a fajfenntartás ösztöne létezik – a mienk ezt az évezredek során kiölte magából. Persze, az emberi fajért nem érdemes aggódni – minden bizonnyal fennmarad, egyes számítások szerint évezredek előtt ezer-valahányszáz főre csökkent a populáció, mielőtt kirajzottak volna őseink Afrikából. Ennyien biztos képesk lesznek túlélni a klímaváltozást, a tengerszint emelkedését, a járványokat – tán még egy atomháborút is. Ez azért több milliárd embert nem fog megvigasztalni – de lehetséges-e más megoldás?

Kérdezzük meg a nagy befolyással rendelkező politkusokat, tudósokat, vallási vezetőket, művészeket, a gazdaság vezető szereplőt, az utca „egyszerű emberét”, egyetértenek-e azzal, hogy:

A világon az emberek jól-létét, boldogulását tartják-e a legfontosabbnak.

Azt a választ fogjuk kapni, hogy „Természetesen, és…” – de itt szakítsuk meg őket, s tegyünk pontot. Természetesen. De a társadalomtudósok nem véletlenül vezették be a polikrízis [i] fogalmát, mivel az egymásba gabalyodó válságok áttekinthetetlenné teszik a világot.

A gyakorlat bizonyítja, hogy ha hagynánk, a felek végtelenségig elvitatkoznának egymással – s még jó, ha nem háborúskodással akarják eldönteni a kérdést. Még az a jobbik eset, ha legalább valamiben egyetértenek – s ilyenkor születnek az ENSZ vagy a párizsi klíma-megállapodások, melyek vagy túl általánosak vagy kibúvókat tartalmaznak, pl. nincsenek szankciók. S ez mehet a végtelenségig, ha csak rá nem jönnek, rá nem vezetjük, rá nem kényszerítjük őket annak a felismerésére, hogy mindegyiküknek lehet igazsága, de az maradéktalanul csak mások rovására valósulhatna meg. Amikor teljes a széthúzás a vélemények közt, egy olyan pontig kell hátrálnunk, ahol egyetértés van – ez pedig a nyitó kérdés kijelentő módba tétele. A világon az emberek jól-létét, boldogulását tartják a legfontosabbnak . (Számtalan értelmezése van - de ha ezt értjük közjó alatt - a túlságosan szofisztikált megfogalmazásoknál mégis csak konkrétabb.) Gondoljanak arra, hogyan képzelik el gyermekeik, unokáik jövőjét, s úgy próbáljanak megegyezésre jutni. Nem áll rendelkezésünkre az az n-dimenziós világmodell, mely meg tudná mondani a világkormánynak, hogy akkor merre is az előre – úgyhogy egy használhatóbb eszközre van szükségünk.

Fontos, hogy fenntartható legyen a kultúránk? Mindenki egyetérthet, hiszen nyelvünk, társas érintekezésünk alapja az, ami kiemelt bennünket az állatvilágból, a kultúra biztosítja, hogy gondolatainkat, érzéseinket, értékeinket közvetíteni tudjuk, hogy tanuljunk múltunkból és jelenünkből, átadhassuk tudásunkat, tapasztalatainkat a gyerekeinknek, unokáinknak – a kultúránk adja az identitásunkat.

Fontos, hogy fenntartható legyen a gazdaság? Ha enni, inni, aludni akarunk valahol, akkor mindenképp, ha csak nem egy benszülött busmann törzs tagjai vagyunk – vagy buddhista szerzetesek, akik adományokból élnek. Fontos, ha biztosítani akarom az öregkori megélhetésemet, gyerekeim, unokáim jövőjét.

Fontos a társadalom fenntarthatósága, kohéziója? Kérdezni sem kell. Ahogy az is egyértelmű, hogy a bennünket körbeölelő természet adja létezésünk keretét. Persze, lehet élni kapszulákban is – de minek?

Remélem, vannak, akik egyetértenek velem – de bennük is felmerülhet, hogy mindez hogyan valósítható meg. Nos, nem nulláról kell kiindulni – gondoljunk a Davosi Fórum állásfoglalásaira, Bill Gates és társainak tevékenységére vagy legújabban a COP 29 kezdeményezése [ii] ami forrást is biztosíthat mindehhez. Első lépésként az eddigi állásfoglalásokat, lépéseket kell csokorba kötni, monitorálni kell a megvalósulásukat, a lemaradásokat számon kell kérni. A cégeknek, kormányoknak a legnagyobb értékük a hirnevük, a reputációjuk – egyik sem akarná önmagát a jól-létet akadályozók listáján látni.

Európában jó élni[iii] [iv]- példát képes mutatni a világ más régióinak is. Magában az EU-ban is léteznek hasonló kezdeményezések[v], jelen vannak a világvallások, jó és rossz tapasztalatok egyaránt felmutathatók a különböző ideológiák közti kapcsolatokban.

A vitás kérdésekre a megoldás elvileg nagyon egyszerű – pl. az Állampolgári Tanács[vi] módszertana szerint. Kicsi az esélye – de talán mégis van realitása: tudósok, politikusok, mi, az emberek, a démosz felismerjük ennek a szükségességét, s ezek szerint fogunk élni.

Egy másik szcenárió az, ha a létrejövő szingularitás (MI) a szolgálatomba áll, s majd ezután eldönti a világ sorsát. (Azt persze már elmondtam, ezt hogyan képzelem -, de sokan mások is képesek a virtuális asztalfiókjuk számára alkotni ).

A harmadik megoldásnak van a legnagyobb esélye: folytatódnak az ellenségeskedések, háborúk, lecsap ránk a klímaváltozás, s egy poszt-apokaliptikus világban a megmaradt néhány ember küzd a túlélésért…

Előzmény: