Eredetileg "túrós pogácsa - avagy egy túróst Pogátsának" címet akartam adni, de belátoom, nevekkel nem illik játszani. Ennél ugyanis komolyabb, izgalmas dolog, amikor a baloldal sztár-celeb közgazdásza egy sok tekintetben neoliberális modellel froclizza – a liberálisokat.

Öt kínai lecke liberálisoknak ezért sokkal inkább egy politikai pamflet, mint egy akadémiai ember megalapozott írása. Remélem, ez nem egy pályázati anyag kíván lenni ahhoz, hogy a Schmidt Marischka által levezénylendő rendszerváltási megemlékezéseken pályázhasson � (szmájli).

A t. szerzővel volt már vitáml – pl. nehezményezem, hogy mindent, amiben van valami piac vagy bármilyen magántulajdon, az nála a „neoliberális” jelzőt kapja, s nem akarta elhinni, hogy ez az anti-liberális érzelmeket erősíti. (Javítás: ez a "minden", ez a hazai viszonyokra vonatkozik csak.) Most már el is maradt a jelző. A cikket nem tudom elvonatkoztatni attól, hogy rengeteg írás, rendezvény szól a 30 évvel ezelőtti eseményekről, a rendszerváltásról, mely, mint ahogy az újbalos toposzokból tudjuk, szinte teljesen elhibázott volt. Vagyis ha nem csupán froclizásról van szó – akkor egy ellenpéldáról, mely igencsak hasonló ahhoz, mint amit a NER urai szeretnének Magyarországon: egy politikai értelemben teljesen kontrollált, de a hatalmi elit érdekeit szolgáló „fejlesztő állam”, a „munka társadalma”. Az összehasonlítás szinte minden elemében: hibás.

1. „Kulturális útfüggőség”. Egy, eredeti szakmáját tekintve szociológustól meglepően szokatlan a kulturális tényezők ilyen mértékű negligálásának a szándéka. (Ez már korábban is érzékelhető volt, amikor az írásait olvasva azt hihetnénk, hogy a skandináv jóléti modell beveztése puszta szándék kérdése lenne.) Kínára ugyanis a konfucianizmus a jellemző – melynek alapja a patriarchializmus, a felsőbbség tisztelete. Ezért voltak képesek beletörődni Maó őrültségeibe – s ezért képesek ma élni a felkínált lehetőségekkel.
2. „Nincs hazai tőke”. Erre való hivatkozással erőltették a külföldi működő tőkére épülő modellt a kelet-európai liberálisok. – írja. S ez igaz – hiszen nem volt hazai tőke, sőt, adósság volt helyette, főleg nálunk. A fejlődésnek igencsak meghatározó eleme Kínában is a külföldi tőke, s persze, leginkább a technológia. S bizony, a megtakarítási hajlam egyrészt összefügg a konfucianizmussal is – másrészt egy olyan hatalmas országban hiába alacsony az egy főre jutó GDP, sokkal könnyebb koncentrált helyekre erőforrásokat összpontosítani.
3. „A piac minden, az állam legyen minimális”. A 60-as évek gazdasági reformkísérletére kevesen emlékeznek, de itt van előttünk a NER: nagyon hasonlítanak a kínai modellre, vagyis hogy a totális politikai kontroll alatt fejlesszék a gazdaságot. Most hanyagoljuk el azt, hogy mekkora kockázatot is jelent az állami vállalatok, bankok belső eladósodottsága(nagyot!)– el lehet dönteni, hogy mennyire tessék nekünk Orbánisztán vagy hogy ki az, aki Kínában akar élni. De igaz, hogy ezekben az országokban „hatalmas állami keresletélénkítő programokat futtatnak, ha szükség van rá, és gigantikus infrastrukturális beruházásokkal támasztják alá a gazdasági fejlődést” – találunk erre hazai példákat is. S ezzel már el is érkeztünk a következő ponthoz:
4. „A korrupció ellehetetleníti a fejlődést”. Ezzel a kitétellel így nem találkoztam – de hogy gátja, fékezője lenne, azzal igen. S ugye, milyen szépek a magyar növekedési számok? Nem is tudom, hogy ezt a passzust nem Lánczi András írta-e.
5. „A demokrácia és a kapitalizmus szorosan összetartoznak” Nehéz ezt a toposzt értelmezni – ha csak úgy nem, hogy vagy nincs szükség demokráciára – vagy pusztán a már említett froclizásról van szó. Méltatlan. (A felhozott példák amúgy éppen a demokratizálódásra elkerülhetetlenségére hívják fel a figyelmet.)