Egy képzeletbeli sorozat harmadik részének vázlatát próbálom leírni.

Az első részben Révész Sándor leírja és megmagyarázza, hogy miként működik a demagógia, hogyan győzedelmeskedhet a primitivizmus a politikában. Egy szerintem jellemző idézet: Csak a jelenbe zárt szemlélet mutatja a választópolgárt olyan kellemetlenül butának. Történelmi távlatban arról van szó, hogy a választó tömeg sokkal többet tud a tömegdemokrácia előtti korok nem választó tömegeinél, de sokkal kevesebbet, mint amennyit választói minősége funkcionálisan megkövetelne. Ebből az állapotból nehéz út vezet előre, és könnyű út vezet hátra. Orbán Viktor a könnyű úton jár – könnyű követni őt. Szinte mindent le tudunk írni ebben a keretben. A hatalom- és népszerűség maximálás szempontjából a közeli jövőre nézve mindig az a jobb, ami közvetlenebb. Ami közvetlenül hat, erősebben hat, legyenek bármily súlyosak a közvetett következmények...... Nagyon úgy tűnik, hogy a következetes primitivizmussal nem lehet esélyes versenytársat szembeállítani. A bonyolult valósággal szemben viszont a primitivizmusnak nincs esélye. Hosszabb távon. A fene tudja, mennyire hosszabb távon. "

A második részben Marosán György arról ír, hogy a kor kihívásaira megfelelő választ nem találók köre hogyan alakul ki, s hogyan válik a demagógia foglyává. Az egyén számára – ezt kísérletek is bizonyítják - az önuralom, a reális önkép, és a kihíváskeresés elfogadása a megoldás. Ám ugyanezek az elvek kínálják a társadalmak számára is az alkalmazkodás esélyét. Országunk sorsa tehát azon dől el, képesek leszünk-e reális önértékeléssel, kitartással, kihívást jelentő, de megvalósítható célokkal válaszolni a sokasodó válságokra. Ha a kudarckerülés útját választjuk és visszautasítjuk az alkalmazkodást - mint az elmúlt évszázadban annyiszor - ezzel beletörődünk, hogy országunk bezárkózóbb, gazdaságunk versenyképtelenebb, társadalmunk pedig idegengyűlölőbb lesz. Pedig eddigi történelmünk során minden sikerünket az alkalmazkodásnak köszönhettük. Miért is gondolja bárki, hogy a válságokkal terhes XXI. században a kudarckerülés valaha sikert szülhet?

Láthatóan egyik szerző sem túl optimista - s nekem sincs erre túl sok okom, ha azt nézem, lehet-e a helyzeten változtatni. Látjuk, halljuk, hogy sokszor még a saját területükön kiemelkedőt nyújtani képes professzoroknak sem sikerül a gazdaság, kultúra, környezet, társadalom egymással összefüggő, időnként konfliktusba is kerülő szempontokat egyidejűleg érvényesíteniük. Csak kapkodjuk a fejünket, amikor akadémikus érvel a dunai vízlépcső mellett, egy másik Paks 2-t támogatja, a harmadik pedig a megújuló energiák híve. Hogyan tudna ebben dönteni az, akinek ehhez nincs elég ismerete, képzettsége, netán képessége sem? A nemzeti konzultációk, a népszavazások körüli hercehurcák inkább a valós kérdések elfedésére szolgálnak - de léteznek olyan módszerek és eljárások, melyekkel valós eredményt is lehetne elérni: létezik a "közösségi tervezés", vagy bevált módszer, hogy független intézetek "auditálják" a pártok programjait. Mindez persze akkor eredményes, ha a hatalom is támogatója a folyamatoknak, amire ma kevés az esély. Hiába van olyan szervezet, mely képes a pártok programjainak értékelésére - ha kormánypárt megengedheti magának, hogy egyáltalán ne is l

egyen programja. Ilyenkor marad a hit, az elkötelezettség s a népbutító PR. Mindez nem jelenti, hogy ne lenne szerepe, ha világnézeti, ill. korábbi pártkötődéseiktől függetlenül tárgyalják szakember a NER alkotmányosságát, gazdaság-, kül-, oktatás ls szociálpolitikáját. Ez szükséges, de nem elégséges.

Azt minden politikus tudja, hogy a választók többsége csak a bódító PR-csókot érti meg. (KISS: Keep It Simple, Stupid). Mindenképp kell egy "mission statement", egy egyszerű, ütős, mozgósító szlogen, ami ráfér egy plakátra, hordozza az alapvető "üzenetet". Ez jogos követelmény, s az un. baloldalon is sokszor találkozni azzal a kritikával, hogy miért nem képesek ilyenek megfogalmazni a baloldalon. Ez ugyanakkor a demagógia igénylése: ígérni a jelent, elhallgatni a jövő nehézségeit. Hol a határ? Korábban azt gondoltam, hogy kampányban még megengedhető, hogy "ne bontsuk ki az igazság minden részletét" - de mi van akkor, amikor állandósult a kampány-üzemmód? Vagy éppen ez a politika művészete, hogy van egy alapos, részletes program, melynek köteteire felállva tudja hirdetni a politikus a meggyőző szépet és jót?

Az ellenzéknek abban is nehéz a dolga, hogy nem tud egységes üzeneteket közvetíteni - hiszen maga sem egységes. Az alkotmányos jogállamiság helyreállítása nem egy olyan fogalom, ami lelkes tömegeket vinne az utcára - és a szavazóurnákhoz. Az egyéb szakpolitikai kérdésekben (policy) viszont nagyon eltérnek egymástól az ellenzéki erők, így bár nem lehetetlen, de nagyon nehéz egységes üzenetet közvetíteni. Az, hogy a korrupció sem igazán éri el a tömegeket, már egy következő  téma.

 Egy friss kutatás szerint ... a megkérdezettek több mint kétharmada úgy látja, hogy túl sok a korrupciós ügy, és már nem lehet rá figyelni, illetve hogy háromnegyed úgy látja, hogy a korrupciónál vannak ma nagyobb problémák. Igen, bizonyára szerepet játszik a belefáradás - de ha belegondolunk, hogy a valós és vélt korrupció milyen nagy szerepet játszott a 2010-es választások eredményében, akkor joggal feltételezzük, hogy itt másról is szó van: arról, hogy a fideszes tábor másképp néz a sajátjaira:  Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Az un. "márkahűség" legjobban a sportban figyelhető meg - nemzedékről nemzedékre képes öröklődni egy csapathoz való kötődés, a drukkerség. Kevésbé erős a kötődés, de a legtöbb család ugyanolyan márkájú autót vásárol, mint amilyen a régi volt. Valahol a két példa közt helyezkedik el a pártszimpátia - tán közelebb a drukkerséghez. Az nyilvánvaló, hogy máról holnapra nem szokták megváltoztatni az emberek a véleményüket: a rögzült hűségnek előbb ki kell "olvadnia", majd csak ezt követően képes kialakulni egy új kötődés. Ezt lassítja az, amit kognitív disszonanciaként szoktak emlegetni, amikor korábbi tudásunk, hiedelmünk, meggyőződésünk ellentétbe kerül a tényekkel. Ilyenkor keresünk kifogásokat - "a labdára ment, nem is volt 11-es"; "igen, a mieink is lopkodgatnak, de mégsem olyan gazemberek"....; "de sokkal jobb a belső design-ja, sokkal jobb helyen van a szivargyújtója" - amit amúgy csak ritkán használok, stb.

 Bár a kognitív disszonancia legegészségesebb feloldása az, ha belátjuk tévedésünket, korábbi álláspontunk helyességét - megérthetjük, miért hatásos a feltétlen kormány-hívekben a Sorosozás, Gyurcsányozás a mai napig - hiszen a PR így ad segítséget ahhoz, hogy megmaradjon az Orbánba vetett hit. (Friss példa: a Fideszes holdudvar disznóságairól azzal terelik el a figyelmet, hogy Juhász Péter hogy engedheti meg magának a havi 220 ezer forintos albérletét.)

A "kiolvasztáshoz" idő kell. S ehhez az eddigieknél tán nagyobb türelem, több megértés - hogy legyen hova eljutniuk. Nem könnyű, azt magamról (is) tudom. Ismerőseim, barátaim közül sokan ingerülten reagálnak, ha ex- vagy jelenlegi Fideszesek "csak most" állnak elő kritikával, mint Stumpf István, vagy hogy Török Gábor " Nem nevezheti magát nemzeti liberálisnak az, aki nem hívta fel a figyelmet a demokratikus intézményrendszer leépülésére, kiüresítésére, az önkényuralmi vezetésre, és még sorolhatnám..." (egy FB komment). Sokban hasonlít ehhez, amikor a NER-rel szemben radikálisan szembenálló ismerőseim azt kérik számon a pedagógus-tüntetés szervezőitől, hogy miért nem az egész rendszert akarják megbuktatni (s persze, mindjárt holnapra megforgatni az egész világot).

Politikai dimenzióban - következő egy-két ciklus - nem is érdemes említeni a kudarckerülők mentalitását - mert ennek a változtatásához még több időre van szükség. Az, hogy ... képesek leszünk-e reális önértékeléssel, kitartással, kihívást jelentő, de megvalósítható célokkal válaszolni a sokasodó válságokra - nevelés kérdése. A családon, iskolán, a társadalom "elvárásán" múlik mindez. Az iskola, a család segíti-e az önismeretet, a képességek feltárását? Megtanulja-e, hogy valódi öröm és elégedettség csak a saját teljesítményből származhat? Olyan célokat fog-e kitűzni, melyek nem csak az önmegvalósítást, hanem a közösségi célokat is szolgálják-e? El tudja-e kerülni a jólét hajszolását, s inkább minőségi célokat tűz ki magának? Elfogadja-e a képességeinek is megfelelő pályát, vagy frusztráltként a vesztesek közé kerül? Mindez azért is fontos, hogy a világ afelé halad, amikor a hagyományos stabilitás, biztonság - mint pl. a stabil munkaviszonyok, garantált jóléti növekedés - megszűnik, így csak azok találhatják meg a helyüket, akik felkészültek az ilyen változásokra, s ebben lehetőséget is látnak.

Külön érdemes megemlíteni a legszegényebbek csoportjait. Képesek-e belátni, hogy nem azok akarnak jót nekik, akik egy kiló száraztésztával vásároljál meg a voksaikat, vagy akik a kényszer(köz)munka fejében csicskáztatják őket - hanem akik kiutat, esélyt tudnak mutatni?

Nos, addig biztos nem kell várni a NER bukására, míg ez utóbbiak megvalósulnak. Nem terem máról holnapra 10 millió gazdaságilag független, öntudatos citoyen a bokorban.

De ha ez egyből nehezen megy - akkor az un. demokratikus szervezetek először próbálkozzanak a saját köreikben. S ne legyünk már olyan türelmetlenek, a jó ... életbe, hanem hűtsük az Unicumot. Mert attól, hogy én nem tudom megfogalmazni a demokratikus ellenzék programját, nem tudom kitalálni az ütős kampánymondatokat - még nem jelenti azt, hogy nem is lehet. Ha pedig meg sem próbáljuk, magunk is a primitívek és frusztráltak táborát erősítjük.