Lánczi András, a Corvinus következő rektora, a jelenlegi hatalom fő ideológusa mondta: a ma a világban mainstreamnek számító liberális felfogás szerint a politika nem más, mint „alkalmazott etika”, melyben a szabadság, egyenlőség és más normatív fogalmak felől kell megítélni minden cselekvést. ... a politikai realizmus irányzata  megkérdőjelezi ezt a gyakorlatot: A realitás tisztelete azt jelenti, hogy nem feledkezünk meg a hatalomról. A hatalom ugyanis – folytatta – kimarad a normatív megközelítésből. Képesek úgy írni politikáról, mintha hatalom nem is létezne.

Külön elemzést érdemel, hogy ez a megközelítés mit is jelent a belpolitikában - nézzük meg, mit is jelent akkor, amikor az ország egyszemélyi vezetője azt állítja, hogy Brüsszellel szemben Magyarország képviseli a demokráciát, képviseli a valódi európai értékeket, a nemzeti szuverenitást. Lépjünk túl azon, hogy ezek bizony normatív fogalmak - azt nézzük, hogy mit is jelentenek a nemzeti érdek szempontjából.

Ha a közjó fogalmából indulunk ki, akkor a nemzeti érdek a jólét és a jóllét biztosítása, a gazdaság, a társadalom (így annak kohéziójának), a kultúra és nyelv, valamint a környezet fenntarthatósága. (Nem tévedünk, ha mindezt leszűkítjük az ország érdekeire, hiszen a hangzatos elveken és szimbolikus politizáláson túl a szomszédos országokkal való feszültségek, a magyar szervezetek életébe való beavatkozás, illetve a szülőföldjük elhagyására ösztönző cselekedetek nem szolgálják a környező országokban kisebbségben élők - mint kulturális nemzetünk részeinek - az érdekét. Mintha ezt kívánnák ellensúlyozni azzal, hogy mindent "Nemzeti" jelzővel látnak el - miközben elég nehéz összefüggést találni egy Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen élő magyar és a dohányboltjaink, adóhatóságunk között.)

Mi az ország érdeke? Magyarságunkat elsősorban nyelvünkben, kultúránkban, megőrzendő hagyományainkban tudjuk megőrizni. Valójában nem az elzárkózás segít ebben - hanem az, ha mindezt közvetíteni is tudjuk a világ felé, ha részei vagyunk annak az európai gondolatnak, hogy a nemzeti kultúrák megőrzése fontos érték. Ebben elsősorban az EU tagországok lehetnek a partnereink.

Környezetünk védelme lehetetlen csak országos keretekben - a klímaváltozás, a levegő-szennyezettség, a Duna vízszintje nincs tekintettel az országhatárokra. Ugyanakkor senki sem fogja megvédeni helyettünk az erdeinket, termőföldünket.

Ha a gazdaságról beszélünk, akár a makro mutatókra büszke, akár a mélyebb elemzésekre hivatkozó liberális közgazdászokra hallgatunk, egyértelmű, hogy csak integrált EU kapcsolatok jelenthetnek biztosítékot a számunkra. Nem véletlenül alakult ki a szubszidiaritás fogalma, vagyis hogy a döntéseket az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni, ott, ahol ennek a feltételei (tudás, erőforrások) rendelkezésre állnak. Így a legtöbb üzleti döntést regionális szinten kell meghozni - senki sem mondja meg nekünk, hogy hol legyenek tudás- és fejlesztési központok, mely iparágakat kell fejleszteni. Ha valóban integrált gazdaságot akarunk - akkor viszont nem csak a kereskedelmet, hanem a monetáris és fiskális politikát is integrálni kell. Sőt: bizonyos témákat csak globális szinten lehet kezelni, ami egyértelmű a már említett klíma esetében, de ugyanígy kezelhető csak az Észak-Dél kérdés is. A nemzetközi pénzpiacok ellenőrzése és szabályozása, az off-shore felszámolása ugyancsak nemzetközi kérdés - s látnunk kell, hogy eredményt akkor lehet könnyebben elérni, ha az e kérdésben az EU nyomást tud gyakorolni a minden bizonnyal vonakodó USA-ra és Kínára.

Látjuk, hogy a szeparáltan, "nemzeti keretekben" működő titkosszolgálatok milyen hátránnyal indulnak a terroristák ellen, mennyire képtelen fellépni az embercsempészek ellen - s belátható, hogy az egész menekült kérdés sem oldható meg egyénileg. (Elég legyen arra utalnom, hogy egyes javaslatok szerint világ kvótákat kell kialakítani.) Ha csak logikai alapon nézzük, a nemzeti kereteket el is hanyagolhatnánk.

Ezzel ellentétesen a világgazdaság politikai trilemmáját állítja elénk Dan Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdász professzora A Globalizáció Paradoxona -Demokrácia és a világgazdaság jövője c művében (Corvina, 2014, fordította:Felcsúti Péter). A három tényező 1.) hiperglobalizáció 2.) demokratikus politika 3.) nemzetállami szuverenitás. Izgalmas és vitára, megvitatásra érdemes felvetések - mindenkinek javaslom, hogy a könyvben olvassa el a részleteket, mert itt most csak arra van terem, hogy Rodik megoldását ismertessem: komoly és alapos érvekkel indokolja, hogy szerinte a demokratikus politika és szuverenitás kettősét kell választanunk, a hiperglobalizáció rovására.

Látjuk, hogy a globalizációnak, főleg a nem tervezett csatlakozásnak számos káros melléhatása van: tán a legfontosabb a pénzpiacok ellenőrizetlensége, a kockázati, un. "forró tőke"elszabadulása; a hagyományos, belső piacok túl gyors leépülése, ezzel a helyi társadalmak sérülése, ami a munkaerő helyzeten kívül a kultúrákban is érzékelhető.. S ugyancsak érvként hozható fel a nemzetközi szervezetek lassú, sokszor legitimációs hiánnyal küszködő működése, nem megfelelő hatásfokát, s hogy valódi demokratizmus globális keretben belátható ideig nem alakítható ki.

Rodrik úgy véli, hogy a demokratikusan működő nemzetállamok azok,akik hatáskörükben útját tudják állni a globális, csak a profitra koncentrálótőkének, ők tudják megállapítani, hogy hol van szükség állami dotációkra és piacvédelemre,stb. Érvelése annyiban helytálló, s magam is vallom, hogy túlméretezett,homogén hierarchiák hosszú távon életképtelenek, azonban mégis itt vannak az érvelésének a gyenge pontjai. Egyrészt feltételezi, hogy a demokratikus nemzetállamok a fiskális és monetáris döntéseket valóban demokratikus módon hozzák, a civil- és szakmai szervezetek részvételével folyó társadalmi vitákban döntik el, hogy milyen externális hatások miatt kell és/vagy célszerű megtartani a nemzeti kereteket, s milyen feltételekkel kell bekapcsolódni a világgazdaságba: jól tudjuk, hogy ezek olyan szigorú követelmények, melyeknek csak nagyon kevés ország felel meg. Másrészt maga is elismeri, hogy az EU integrációra szükség van - hiszen az USA-val, Kínával, Indiával nem összemérhetők az egyes kis országok - s azt el kell ismernünk, hogy szépek és vonzóak a demokratikus elvek - de nem árt, ha gazdasági erő is áll mögöttük. Tekintve,hogy a szerző a demokráciát csak nemzetállami keretekben tudja elképzelni - így nem is valódi trilemmáról van szó, s bár nem szándéka, de becsapja olvasóit.

Pedig a trilemmáknak is van megoldása - csak ki kell lépni a kétdimenziós megközelítésből. A női szépség, intelligencia, elérhetőségszorzata állandó - csak éppen minden pasi esetében ez más- és más értéket jelent. Hasonló a helyzet az egészségügyben, ahol a képletes szorzat nagysága egy társadalom fejlettségét fejezi ki.

Ha azon a szinten foglalkozunk a döntésekkel,szabályozásokkal, ahol erre a szükséges információk és a megvalósításhoz az erőforrások rendelkezésre kell, hogy álljanak - akkor mederben tartható a globalizáció, épülhetnek-fennmaradhatnak a helyi, nemzeti kultúrák és társadalmak - s mindennek szigorú feltétele a demokrácia megfelelő értelmezése,s persze, annak gyakorlása is.

A nemzetállamok kialakulásának nagy és pozitív szerepe volt a polgárság politikai győzelmében, a politikai államok kialakulásában, majd a későbbiekben is az önállóság, a szabadság kivívásában. Sosem volt teljesen egyértelmű a kép - pl. domináns népcsoportok és a kisebbségek helyzete - az egymásnak feszülő nacionalizmusok pedig állandó veszélyforrást jelentenek. De olyan erős hagyományokat, érzelmi kötődéseket is jelentenek - melyeket nem lehet helyettesíteni. S azok a szerencsés országok, melyek lakói egyszerre lehetnek büszkék nemzetükre - és világpolgárságukra. Azok, ahol a "politikai realizmus" nem az álságos törekvések elfedésére szolgálnak. Ahol nem ideológia támaszt keresnek a hatalom minden áron való megszerzésére - majd megtartására.