(Egy 20. sz-i nagymama pontosan sosem megfejtett fohásza, vagy leginkább neheztelésének kissé misztikus kifejezése.)

Egy kisebb vitába keveredtem, hogy le kell-e váltani az ellenzéket ahhoz, hogy hozzá lehessen látni a nagytakarításhoz. Egy echte liberálissal szemben állítottam, hogy nem leváltani - hanem a helyükre kell tenni őket. A friss hírek arra késztetnek, hogy azért elgondolkodjam. Épp befejeztem a demagógiával (is) foglalkozó posztomat, amikor a kezembe került egy friss hír az Y generációról: Kiábrándult nemzedék. Míg a korábban említett felmérés szerint ... a megkérdezettek több mint kétharmada úgy látja, hogy túl sok a korrupciós ügy, és már nem lehet rá figyelni, illetve hogy háromnegyed úgy látja, hogy a korrupciónál vannak ma nagyobb problémák - de a fiatalok számára ez valószínűleg nagyobb gond, s a palettáról a Jobbik egy "tiszta" erő. Elborzasztó - mentségként talán az hozható fel, hogy a jelek szerint a volt KGST régiókban inkább a jobb-, míg a volt fasiszta államokban (görögök, spanyolok) inkább a baloldali szélsőségek a szimpatikusabbak, s ez magyarázhatja, hogy sem az LMP, sem a PM nem tud igazán nyerő lenni ebben a helyzetben.

Világjelenség, hogy a 20. sz. végi stabil és biztos növekedés - így a biztonságérzet - a múlté, ilyenkor az elitellenes populizmus és a demagógia a befutó, a nyerő - sokak számára. Az elitellenességben, a pártok elutasításában  a dühös új baloldalunk is osztozik. De úgy tűnik, politikai erőként (egyelőre?) nem képes megfogalmazni önmagát, s nem lép ki a reálpolitikai színtérre. Lehet kritizálni az MSZP-t, hogy miközben még ott vannak a korábbi pártpénztárnokok, úgy akar megújulni, hogy mindent megtagad, amire valóban büszke lehetne (Bokros csomag, társadalmi nagyrendszerek átalakításának a szándéka); a DK-t, ahol egyedül a pártelnök meri kimondani, hogy nem volt jó miniszterelnök; az LMP-t, mely nem a NER, hanem a kormány ellenzékeként viselkedik - lehet, de ezek valós támogatottságú, bár még együtt is gyengék a változáshoz. Egy országos választási mozgalom - konzervatívoktól a baloldalig, civilektől, elismert személyektől a pártokig - már képes lehet erre. Mi lehet ebben a pártok szerepe? A legfontosabb a felismerés: egy választási mozgalomban hátrébb kell húzódniuk az "infrastruktúrába". S nem kell sürgetniük a társadalmi- és civil mozgalmakat - ők olyasmire lehetnek képesek, amire ők: nem. Új tömegeket szólíthatnak meg - hitelesen.

Ezért is volt elkeserítő, amikor hallottam, hogy Sándor Mária bedobja a törülközőt. Érthető az elkeseredettsége - s remélem, valóban visszatér. Hiszen nagyszerű beszédeket mond, s valóban képes meggyőzni az embereket, hogy nem a saját, egyéni sorsát tartja elsődlegesnek. Ami viszont nem sikerült neki - a tanárokkal ellentétben - olyan felvetéseket megfogalmazni, melyek az egészségügy egészét átfogóan érintenék. Ehhez az kell, hogy olyan szakmai csapat álljon össze, mely képes egy új rendszer alapelveit megfogalmazni. Ami, belátom, nem könnyű.