Milyenista vagy? Mi félszavakból megértjük egymást. Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz? 

De, igaz. A gond csak akkor van, ha egy másik csoporthoz lépünk - ahol egészen mást értenek ugyanazon a kifejezésen. S ha még a fogalmaink, azok használata sem egyezik - akkor eleve kizárt a párbeszéd.

Van, amikor eleve pontatlan a fogalom - s van, amikor magunk egyszerűsítünk. (A Wikipédia abban segít, hogy többnyire a legáltalánosabban használt értelmezést tartalmazza.)

Kezdjük mindjárt a bal és a jobboldalisággal - Magyarországon teljesen elvesztette az eredeti tartalmát, legtöbbször a Jobbik nélküli ellenzékre használják/használjuk. Józan paraszti ésszel azt gondolhatnánk, hogy először a "közepet" kellene megtalálnunk, hogy lássuk, merre is az arra - de ma politikai közép nálunk nem létezik. A dolog érdekessége az, hogy a "baloldalon" éles viták folynak arról, hogy ki az "igazi" - a skála a szociálisan is érzékeny liberálisoktól (a piacot elfogadóktól) a kommunistákig és antikapitalistákig terjed. Kevesen használják, pedig szemléletes a https://www.politicalcompass.org/analysis2. Két dimenziót használnak, melyből az egyik a gazdasági bal és jobb skála, a másik az autoriter - liberális. Ez már átvezet a következő, sok jelentésű fogalomhoz. A liberális e szerint a dolgok megközelítése (ez inkább a libertáriusság, az autokratizmus ellentéte, az egyéni szabadságjogok tisztelete), de lehet politikai ideológia, világnézet. Használjuk a "liberális demokrácia" mint politikai rendszer kifejezést - ami másképpen: a polgári vagy parlamenti demokrácia szinonimája. Vannak liberális konkrét politikai szereplők, személyek és pártok - s a politika mélyrétegeiben "a globális zsidó nagytőke" szidalmazással egyenértékű. Nálunk a az állami szerepvállalást elutasító, a piac mindenhatóságában hívő, szociálisan igencsak kevéssé érzékeny neo-konzervatívokat is neoliberálisoknak nevezi az "új baloldal" - de ezt a címkép kapják az un. harmadik út képviselői is.

Szintén - ha nem is pusztába, de - vaktába kiáltott szó a demokrácia, illetve ennek ellentéteként a diktatúra. Az egyik oldalon azok vannak, akik bár ezt a szót is utálják, de főleg a külföld felé bőszen bizonygatják: vannak választások, van parlament, létezik média felület az ellenzék számára - tehát nálunk demokrácia van. A másik oldalon diktatúrát kiáltanak, mert minden fontos döntést egy autark vezető hoz meg, csak formális szerepe van az ellenzéknek, szinte korlátlan a kormánypártok média fölénye, valódi viták helyett nemzetinek csúfolt konzultációkkal terelik el a figyelmet, minden kampányuk, megszólalásuk kirekesztő és gyűlöletkeltő. Van, aki a demokrácia gyengítésének tartja, ha a polgári/parlamenti demokráciát kritizálja valaki, például azért, mert nem képes megakadályozni  az oligarchiák kialakulását, a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulását - míg mások csak azt tartják demokratikusnak, ha az közvetlenül valósul meg. Ezért ez utóbbiak a bépszavazások mindenhatóságát hirdetik - mások meg arra hívják fel a figyelmet, hogy ez általában a demagógiának nyit teret.

A következő fogalom: a populizmus. Sokan a demagógia szinonimájaként használják - egy valós problémára adott népszerű, de hamis válasz, mely rendszerint az értelem kizárásával az érzelmekre hat. A legáltalánosabb értelmezés az "elitellenesség" - ami annyiban demagógia is, hogy minden társadalomban, közösségben vannak elitek - ezen a legfelkészültebb, legtekintélyesebb embereket értve. Pozitív tartalmú az a populizmus, mely az oligarchizmus ellen lép fel, vagy egyes iskolák szerint létezik az a "pozitív populizmus", mely valójában a nép egyre nagyobb mértékű bevonását tartja szükségesnek a döntésekbe, azok előkészítésébe, meghaladva, de nem feltétlenül elvetve a parlamentáris demokrácia kereteit is.

Mindez csak bevezető volt ahhoz, a legérzékenyebb témáról is szó essék: ez a nemzet, a nemzeti szuverenitás, vagy éppen a pozitív nemzetkép jelentése, értelmezése.

Irigylem azokat, akik a nemzet, haza fogalmakat szinonimaként tudják használni - maga a wikipédia is keveri a fogalmakat: "A hazafiság (patriotizmus) a haza (szülőföld) iránt érzett pozitív érzelmek összessége, a haza szeretete és hajlandóság a szolgálatára. A szülőföld lehet szűkebb környezet (tájegység, város, falu), de a hazafiság főleg a nemzet vagy haza felé irányul." Mindenki tetszése szerinti fogalom magyarázatot találhat - ami nem véletlen, hiszen más a tartalma az "államnemzet"-nek, ahol a hangsúly az állampolgárságon van, míg a "kultúrnemzet" felfogása a közös nyelvi, kulturális, történelmi hagyományokkal rendelkező közösségnek felel meg.

A haza ÉS haladás helyett évszázadok óta a haza VAGY haladás dilemmája árnyékolja be a történelmünket - s ez máig is hatással van ránk. Részletesen lehetne sorolni, hogy az 1990 után - ha eltérő hangsúlyokkal is - de sokáig meglévő konszenzus hogyan változott abban, hogy különbséget tettünk az állampolgársági és a (kulturális) nemzethez tartozás között, s hogy jövőnket a Nyugathoz való felzárkózásban lázzuk. Nem szeretnék igazságot tenni abban, hogy ki milyen hibát vagy bűnt követett el - mert ez csak a sebek feltépéséhez vezet. Sokáig nem tartható fenn sem egy nemzeten, sem egy országon belül, hogy az ország egyik fele kirekessze a másikat a nemzetből - ők pedig nacionalista diktatúra hívőknek lássák a másikat. Hogy ez változzon, addig még sok hazaárulózás lesz a parlamentben, s lesz még diktátorozás is bőven - de ha olyan dolgokban kezdjük építeni a jövőt, hogy mit tekintsünk nemzeti szuverenitásnak vagy pozitív nemzetképnek - akkor még reménykedhetünk.

"Természetesen" a szuverenitás fogalma is alkalmas a ködösítésre, eltérő értelmezésekre. Kezdetben azt a legfőbb hatalmat jelentette, melynek mindenki köteles alávetnie magát. Jórészt ezen alapul, hogy ha nacionalisták kormányoznak, akkor szívesen azonosítják magukat a nemzettel, hogy ők képviselik a nemzeti érdekeket - az ellenük irányuló támadásokat nemzetárulásnak szeretik minősíteni. Demokráciában a szuverenitás letéteményese a nép, a társadalom összessége, ezért bármilyen nagy aránya is legyen egy politikai erőnek a parlamentben, a hatalmat nem sajátíthatja ki. Valódi legitimációt az jelent, ha a kormányzáshoz való felhatalmazást a társadalom egésze adja. Ez természetesen nem a voksokban, hanem a konszenzusos alkotmányban, annak keretei között testesülhet meg. E kissé misztikus fogalmat a nemzeti függetlenségre leegyszerűsítve könnyen lehet hivatkozni arra, hogy bármilyen külső korlátozás, beavatkozás a nemzeti szuverenitásunkat sérti. (Nem nehéz észrevenni, hogy ezek az érvek jellemzően akkor kerülnek elő, amikor az aktuális hatalom kényelmetlenül érzi magát.)

Elismerve a nemzetállamokról folytatott - vagy éppen szélsőségesen vívott - viták fontosságát, nézzük meg, milyen eredményre juthatunk, ha azt tekintjük, hogy mi a  "nemzet érdeke".

Nyilvánvaló, hogy egy kis, nyitott gazdaság önmagában nem létezhet a világméretű munkamegosztás rendszerében - belátható, hogy csak egy erős, a jelenleginél integráltabb európai gazdaság lehet versenyképes az USA, Kína és a többi gazdasági övezet mellett. Nem véletlenül alakult ki a szubszidiaritás fogalma, vagyis hogy a döntéseket az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni, ott, ahol ennek a feltételei (tudás, erőforrások) rendelkezésre állnak. Így a legtöbb üzleti döntést regionális szinten kell meghozni - senki sem mondja meg nekünk, hogy hol legyenek tudás- és fejlesztési központok, mely iparágakat kell fejleszteni. Ha valóban integrált gazdaságot akarunk uniós szinten- akkor viszont nem csak a kereskedelmet, hanem a monetáris és fiskális politikát is integrálni kell. Sőt: bizonyos témákat csak globális szinten lehet kezelni, ami egyértelmű a klímavédelem esetében, de ugyanígy kezelhető csak az Észak-Dél kérdés is. A nemzetközi pénzpiacok ellenőrzése és szabályozása, az off-shore felszámolása ugyancsak nemzetközi kérdés - s látnunk kell, hogy eredményt akkor lehet könnyebben elérni, ha ebben az EU nyomást tud gyakorolni a minden bizonnyal vonakodó USA-ra és Kínára.

Környezetünk védelme lehetetlen csak országos keretekben - a klímaváltozás, a levegő-szennyezettség, a Duna vízszintje nincs tekintettel az országhatárokra. Ugyanakkor senki sem fogja megvédeni helyettünk az erdeinket, termőföldünket.

Látjuk, hogy a szeparáltan, "nemzeti keretekben" működő titkosszolgálatok milyen hátránnyal indulnak a terroristák ellen, mennyire képtelen fellépni az embercsempészek ellen - s belátható, hogy az egész menekült kérdés sem oldható meg egyénileg. (Elég legyen arra utalnom, hogy egyes javaslatok szerint világ kvótákat kell kialakítani.) Így ha csak logikai, logisztikai alapon nézzük, a nemzeti kereteket el is hanyagolhatnánk, ezekben a témákban a nemzeti szuverenitás hangoztatása a szubszidiaritás helyett - vakság vagy vakítás. Ha azon a szinten foglalkozunk a döntésekkel,szabályozásokkal, ahol erre a szükséges információk és a megvalósításhoz az erőforrások rendelkezésre kell, hogy álljanak - akkor mederben tartható a globalizáció, épülhetnek-fennmaradhatnak a helyi, nemzeti kultúrák és társadalmak - s mindennek szigorú feltétele a demokrácia megfelelő értelmezése,s persze, annak gyakorlása is.

A kultúrák sokszínűségének fenntartása alapvetően nemzeti hatáskör - elsősorban a nyelv fenntartásával, megőrzésével. Egy társadalom fenntartása annak kohéziójától függ - ez egyaránt jelenti a szolidaritást, illetve annak a biztosítását, hogy az egyének megfelelő közösségek, bizalmi hálózatok tagjai legyenek, vagyis megtalálják és gyakorolhassák identitásukat. Természetes a nyelvhez, nemzethez való tartozás - ebbe úgy születünk bele.

Érdemes megvizsgálni, hogy mit jelent a nemzetben, nemzetállamban való gondolkodás. A nemzetállamok kialakulásának nagy és pozitív szerepe volt a polgárság politikai győzelmében, a politikai államok kialakulásában, majd a későbbiekben is az önállóság, a szabadság kivívásában. Sosem volt teljesen egyértelmű a kép - pl. a domináns népcsoportok és a kisebbségek helyzete - az egymásnak feszülő nacionalizmusok pedig állandó veszélyforrást jelentenek. Hol húzzuk meg egy nemzet határait? Ausztria osztrák vagy német? Hova tartozzon Tirol? Nemzetet alkotnak-e a skótok, írek, walesiek - a katalánok, baszkok? Gondolhatják-e a bretagnei-ak, hogy ők is külön nemzetet alkotnak? Vagy a burgundiak, elszásziak? A nemzeti érzés olyan erős hagyományokat, érzelmi kötődéseket is jelent, melyet ma biztos nem lehet -s nem is érdemes - helyettesíteni. De azok a szerencsés országok, melyek lakói egyszerre lehetnek büszkék nemzetükre - és európai vagy világpolgárságukra. S ez nem lehetetlen, mivel az emberi elme könnyen tudja kezelni a többes identitásokat is - ha azokat nem mesterségesen élezik számító politikusok.

Át kell állítanunk a gondolkodásunkat: egy szövetségi rendszerben, unióban való részvételünket nem függetlenségünk csökkentéseként kell megélnünk, hanem úgy, hogy az adott szövetség közösen gyakorolja a szuverenitásunk egy részét.

Sokan nem is értik ezt a "pozitív nemzettudatot" - s talán a magyarázat sem mindig szerencsés.

Megértem a bal- és liberális oldal részéről az óvatosságot - a 20. században a legnagyobb disznóságokban valahol mindig ott volt a "nemzet" - viszont a másik oldalról az egyenlőség társadalmának kikiáltott diktatúra.

Mikor mondjuk, hogy valakinek pozitív az önképe? Itt nem a nagyképű, öntelt emberekre kell gondolni, hanem azokra, akiknek vannak céljaik, azok elérésébe melót fektetnek, s így érik el a sikert.  http://geo2.blog.hu/.../12/15/osztonzes_motivacio_kepzes_398

Az hiszem, ez nagyobb körben is érvényes - szerintem az a pozitív nemzetkép, ha a teljesítményünkre vagyunk büszkék, s nem a sokszorosan átírt, hibáinkat/bűneinket eltagadó történelmünkre, a "máig vérző sebeinkre", önmagunk mások fölé helyezésére... Vagyis ha jobban e a versenyképességi és a boldogság indexek mutatóiban.

Addig engem nem zavar, ha valaki szereti az árpád sávos zászlót - a többi történeti zászló egyikeként. Csak vegye figyelembe, hogy ezek megrajzolásához a szivárvány összes színére is szükség van. S ha valaki igazán tiszteli a turult, mint ősi jelképünket - akkor tudja azt is, hogy az az erőszakszervezetek jelképe, így békeidőben nem az utcákon van a helye.