A most 10 éves Méltányosság Politikaelemző Központ tevékenységében három dolgot mindenképp érdemes kiemelni:

1. Nemzetközi trendeket, eredmények igyekszik bevonni a hazai elemzésekbe
2. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a történelmi hagyományoknak
3. A politikatudomány eredményeiből indulva elemzi magát a politikát - de elkerüli a pártpolitikára való szűkítést, ezzel is biztosítva hitelességét.

(A fenti 3. ponttal külön fejezet (Koroncai András: A magyar politologosz határmunkálata) foglalkozik "A magyar demokrácia az átmenettől napjainkig" alcímű születésnapi kötetben[i]. Néhány témábal bővebben foglalkozom - de méltánytalan lenne, ha a kötet többi írásáról legalább néhány szóban ne írnék.)

Lakatos Júlia: A történelem végétől a történelem visszatéréséig - A geopolitikai dimenzió és az európai politika alakulása c. tanulmányában elsősorban geopolitikai dimenziókba helyezi el a magyar sztorit is. A témában megjelent interjú[ii] összefoglalja mindazt, amit figyelemre - s elfogadásra - méltónak tartok: kétségtelen, az egész térségünkre is jellemző, hogy nem tudtunk igazán hasznosan élni a szabadságunkkal, kiderült, hogy - a korábban általánosnak mondható véleményekkel szemben - nem egyenes vonalú a liberális demokrácia fejlődése, ennek eredménye az orbáni modell is. Észrevételeim elsősorban a kötetben írt részletekre vonatkoznak - ezért annak ismerete nélkül félek, korlátozott az érthetősége.

Az EU mai konfliktusainak az az egyik alapja, hogy nem sikerült közös értékrenden alapuló  jövőképet kialakítania. Racionálisan belátható, hogy csak egy integráltabb szervezet lehet "pariban" (versenyképesség, politikai szerep) az USA-val, Kínával és a többi régióval. Az ellenkezések azonban nem magyarázhatók azzal, hogy

• egységes intézményrendszert húztak volna az új tagországokra: bár az alap mindenhol a liberális/polgári rendszer, de ezen belül meglehetősen nagy a változatosság (pl. elnöki szerep, önkormányzatiság). Nehéz lenne még ma is mást elképzelni.
• nem léteztek regionális mechanizmusok a helyi igények és az Uniós elvárások összehangolására: a konvergencia programok szolgálnak erre - de ezek megtervezése, végrehajtása tagállami hatáskör
• nem a tagállamok - hanem a nacionalista vezetők érvrendszere az, hogy a kohéziós források a külföldi beruházások számára biztosítottak megfelelő infrastruktúrát. Ugyanis a volt szocialista országok versenylépességében éppen az infrastrukturális lemaradás okozott hátrányt, ezért érthető, hogy a forrásokat elsősorban erre szánták. Az szintén a tagállamok döntése volt, hogy e pénzeket mennyiben használják fel az oktatás, egészségügy, közlekedés, innováció feltételeinek a kialakítására.
• nem vezethető le "az Unió gazdasági előnyeinek csökkenéséből", az "egzisztenciális félelemből" a más érdekszférák felé való nyitás, éppen ellenkezőleg, különösen Magyarországon vált kizárólagossá az EU pénzek szerepe a működőképesség fenntartásában.
• nem igazolható, hogy a "vágyott globalizációnak, szabad kereskedelemnek legalább annyi előnye, mint hátránya volt" a térségünk számára - az előnyök egyértelműen nagyobbak. (Hogy a világ egyes részeit, a népesség egyes rétegeit ez hogyan érintette, az meghaladná e reflexió kereteit, de tény, hogy a korábban a liberális demokrácia bázisát jelentő középosztály pozíciója elsősorban a legfejlettebb országokban romlik.[iii])

A szerző szerint komoly ellenállást okozott, hogy "a politika csak arról szólhat, amit a liberálisok elképzeltek" - ez a szóhasználat viszont nem veszi figyelembe, hogy ez a "liberalizmus" az európai konzervatív és néppártok jellemzője is. Ugyancsak falsnak tűnő érvelés, hogy "a hagyományos értékrend képviselői nem akarják, hogy a liberálisok mondják meg, hogy mi a család, miben kell hinni, milyen iskolába járjon a gyerek" - hiszen valójában pont fordított a helyzet, a "liberálisok" a megengedőek, a hagyományos értékrend képviselői azok, akik ragaszkodnak a sajátjukhoz, s épp ők azok, akik mások számára akarják megszabni a fentieket.

Valószínűleg a választott vizsgálati keret és látásmód vezet néhány - szerintem megalapozatlan - következtetésre. Ezért is maximálisan egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy meg kell vitatnunk, hogy mit tekintünk demokráciának. Kiindulópontként ehhez Rajnai Gergely: Konszolidáció és demokrácia magyar módra c., a kötetben szereplő írását ajánlom. Ugyanis ha elfogadjuk, hogy demokráciát döntéshozatali módnak és intézményrendszernek tekintjük, akkor sokkal kritikusabban kell megítélnünk az orbáni modellt: téves értelmezés, hogy amíg a liberális demokrácia az intézményrendszerre, addig az illiberalizmus a "nép kezébe helyezi a döntést".

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a liberális és a polgári demokrácia szinonimák (s nem tévedünk nagyot, ha a "jogállamiság" fogalmát is ide értjük), ezért a liberálisok kritikája mögött egészen más indokokat kell feltételeznünk, mint amire a szerző - jóindulatúan - utal.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a - maradjunk ennél a kifejezésnél - liberális demokrácia kereti előbb alakultak ki, minthogy az ezekre épülő társadalmi formációkat demokráciának nevezték volna el. A kiinduló,viszonyítási pont sok tekintetben az az amerikai alkotmány, melyben a hatalommegosztásra, a fékek és ellensúlyok kialakítására törekedtek - a közvetlen "népuralom" biztosítása helyett. Az általános és titkos választójog - a "nyugati világban" - lényegében csak a 2. világháború után alakult ki. A liberálisok (és a konzervatívok, szociáldemokraták) valóban sok mindenért kárhoztathatók[iv], így például abban, hogy nem reagáltak időben a megváltozott, a közvetlen demokrácia formáit elősegítő technológiai környezetre, s nem készültek fel időben - az ebben az írásban is már említett - demokrácia értelmezés újragondolására. Ezért fordulhat elő, hogy ahol - akár csak látszólag is, de - működnek a demokratikus intézmények, szavazásokat tartanak - azt a rendszert már demokráciának minősítik, miközben ezek a demokrácia meglétének csak a minimális feltételei. Akár döntéselméleti, akár gyakorlati tapasztalatok alapján is igazolható, hogy azok a rendszerek, melyek a "döntést a nép kezébe helyezik" - valójában az autokratikus hatalmak bebetonozását segítik, biztosítják. Egy rosszul/csalárdul megfogalmazott népszavazási vagy konzultációs kérdés mindenre alkalmas - csak arra nem, hogy valóságos döntések szülessenek. Az ilyen rendszerek nem nevezhetők még "populáris demokráciának" sem - a nemzeti érdekekre, a népre való hivatkozás ebben az estben: demagógia. Ezt az is bizonyítja, hogy Orbán és (ki)szolgá(ló)i kínosan ügyelnek arra, hogy a "liberális demokrácia" intézményrendszereit formálisan, alakilag megőrizzék, a valóság kreatív értelmezésébe tartozik az is, ahogy egy kényes ügyben a kormányzat, a parlament, a Fidesz vagy a "független intézmények" mindig találnak olyan szereplőt, akire át lehet hárítani a felelősséget. Ugyancsak demagógiának kell minősíteni, amikor Orbán demokrácián azt érti, hogy harcolnunk kell Brüsszel ellen a nemzeti szuverenitásunk védelmében" - mintha néhány menekült elbírálásának kötelezettsége jobban szűkíteni a szuverenitásunkat - mint az általa is támogatott közös haderő létrehozása. (A "szuverenitás" értelmezése ugyancsak a megvitatandó, tisztázandó fogalmak közé tartozik.[v])

Csizmadia Ervin: A magyar demokrácia "meglepő" átalakulása - Értelmezhetjük-e alternatív módon a rendszerváltás utáni kort és benne a Fideszt? című fejezetére a válaszom: csak nagyon korlátozottan. (Egy összefoglalónak tekinthető írás megjelent e témában [vi]- de észrevételeimet a kötetben megjelentekre vonatkozóan fogalmazom meg.)

Mindig érdekes és izgalmas megközelítésekkel találkozom a szerző írásaiban. Először ezeket méltatom - majd van, amivel nagyon nem értek egyet.

Nagyon igaz, hogy hiába van konszenzus az elitek szintjén, ha ezt nem alapozza meg egy szélesebb társadalmi konszenzus. Ahogy az is, hogy a demokráciák mindig csak közelítenek egy ideál felé, de soha nem érik el azt. S az is fontos észrevétel, hogy amíg a nyugati fejlett országokban hosszú történelmi fejlődés során (s alapvetően nemzeti keretekben) létrejött, addig az új rendszerekben nincs belső intézményes kohézió. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol - s erre CS.E. sokszor felhívta a figyelmet - a hagyományok, öröklött viselkedésminták ezt nem tették lehetővé. Ugyanakkor nem hiszem, hogy pusztán arról lenne szó, hogy időnként a konszenzusos, máskor a többségi minta kerekedik felül, ezért nem beszélhetünk autokráciáról: ez ugyanis csak akkor lenne igaz, ha legalább a működés alapvető kereteiben konszenzus lenne. Ennek hiányában a többségi modell - mely csak minimális mértékben tekinthető demokráciának - könnyen változhat bolsevik típusú rendszerré - ahogy ez megtörtént Magyarországon is. Ezen a területen nem osztom a szerző véleményét, miszerint szinte természetesnek kell vennünk, hogy a "történelem" visszatér. Egyrészt sokkal inkább meghatározónak tartom azt, amit Novák Zoltán: Orbán legend c. fejezetében fejt ki: ennek lényege - számomra mindenképp - az, hogy a hatalom érdekében minden kínálkozó lehetőséget megragadva, profi módon kihasználva épült ki a NER. Kezdődött az "elvtelen elvi fordulattal", észrevéve a a jobboldalon támadt vákuumot, majd pragmatikusan építkezve, a riválisokat "bedarálva", hihető és vonzó , de folyamatosan változó, a hívek által becsukott szemmel követett"politikai terméket" (ld. harcos liberális, majd konzervatív polgárosodás, azután a plebejus népvezér, majd a nemzetet az ellenségektől óvó államférfi) kínálva. Ugyanakkor abban Csizmadia Ervinnek igaza van, amikor a történelmi, kulturális hagyományok szerepét hangsúlyozza: máig hatnak a gondolkodásunkra viselkedésünkre. Így nemzetközi összehasonlítások is kimutatták, hogy a legmeghatározóbb a bizonytalanságtól való félelem, a konfliktuskerülés. Mivel ez együtt jár  az erős individualizmussal, önzéssel, a kooperáció elvetésével, alacsonyak a közösséghez tartozás civil értékei, miközben fontos a család szerepe. Hajlamosak „felsőbb erőkben” támaszt találni, legyen az a vallás és/vagy karizmatikus vezető. A társadalmi különbözőségeket elutasítja, de a versenyt is, a valós teljesítményt nem értékeli. A mának, rövidtávú céloknak él, jellemző a szabályszegő magatartás. 

A fentiek szinte mindenben ellentétesek azzal, ami a sikerességéhez kell. A jövő az egyén- és társadalom, valamint a természet, a gazdaság, a kultúra egyensúlyának megtalálásán múlik, amihez alapvetően poszt-indusztrialista értékrend tartozik, azonban a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy bizonyos fejlődési folyamatokat nem lehet átugrani: esetünkben ez a teljesítményére büszke, a jövő számára befektető/megtakarító polgár/citoyen, aki tudja, hogy közösségben lehet sikeres, a szolidaritás és a társadalmi esélyegyenlőség biztosítása egyben saját, személyes érdeke is.

Így, bár nem lehet tagadni a "kuruc-labanc", a "haza vagy haladás" ellentétek napjainkig is ható jelenlétét, sokkal inkább az a magyarázat, hogy a hatalomtechnikai megfontolások tudatosan nem csak hogy építettek kulturális gyengeségeinkre, hanem azokat manipulálták is. Így - a látszat ellenére - nem találunk bizonyítékot arra, hogy a "Fidesz a magyar politikatörténetből vonva le tapasztalatait" alakítja át a közjogi struktúrát, állítja előtérbe a nemzeti érdekekre hivatkozva a szuvereintást - sokkal meggyőzőbb magyarázat erre a "maffia állam" koncepció, ha pedig azt nézzük, hogy ezen az úton meddig is jutott el a rendszer, akkor - ha nem is vezérlő ideológiaként, de eredményként - a fasisztoid mutáció meghatározást sem tarthatjuk tulzónak.

Hogy megértsük, miért nem magyarázható pusztán Orbán és híveinek személyiség-torzulásával vagy a "nemzetközi helyzet fokozódásával" magyarázni a helyzetünket, egy kis hálózatelméleti leírás adhat segítséget.[vii] Ez alapján állíthatjuk, hogy különbséget kell tennünk a demokrácia, mint döntési/uralom gyakorlási módszer és a demokrácia, mint társadalmi berendezkedés közt. A demokrácia, a demokratikus eszközök alkalmassága a rendszer fenntartását, rugalmasságát, innovációs képességét biztosítják. Amikor természeti vagy egyéb katasztrófa veszélyeztet egy társadalmat, akkor nincs idő és lehetőség széleskörű vitákra, cselekedni kell. Ezért demokráciákban is szükség van a katasztrófa és veszélyhelyzetekre való felkészülésre, a fegyelmezett és szervezett fellépésre - majd az utólagos értékelésre, beszámoltatásra. Autokráciák és diktatúrák jellemzője viszont a folyamatos veszélyérzet fenntartása, mely "indokolja" a demokratikus módszerek mellőzését.

Ezért azután hibásnak tartom azt a következtetést, hogy "a Fidesz a népszuverenitás, a demokrácia oldalán áll", s pusztán a liberális alkotóelemmel szakított. (Ez az amúgy tetszetős értelmezés azért sem állja meg a helyét, mert ahogy erről már szó volt, a liberális demokrácia az uaz, mint a polgári demokrácia - a liberális pedig szabadelvűséget jelent. A demokrácia döntéselméleti értelmezéséből az következik, hogy a többségi demokrácia a lehetséges értelmezések közül a leggyengébb, ha pedig a gyakorlati megvalósulást is figyelembe vesszük, akkor már demokráciának sem minősíthetjük.)

Ha más- és más úton is jutunk el a végkövetkeztetéshez, Csizmadia Ervinnel mindenképpen egyet kell értenünk abban, hogy "a magyar jobboldal látható módon egyelőre nemigen tudja értelmezni ezt (a vele szemben létező) ellenállást, s a közvélemény-kutatási adatok mintha őt igazolnák, hiszen a Fidesz pártpolitikai népszerűsége egyelőre nem csökken. Ezzel együtt.... egy újabb történelmi hagyományt hozhatnak felszínre: a határhelyzetekben történő bőszült társadalmi ellenállást."

A fenti megállapítás miatt is izgalmas Nagy Attila Tibor: Törésvonalak a magyar pártrendszerben, avagy van-e élet a bal-jobb megosztottságon túl? c. fejezete. Nem túl bíztató a záró mondat: "Túlontúl keskenynek látszik a bal- és jobboldali megosztottságon kívüli vagy túli út." Ami miatt mégis ezt kell megkeresni, az az előzőekből is következik: a kétpólusú politikai mezőben óhatatlanul az egybites "ki-kit-győz-le" mentalitás érvényesül, az "ellenségek" között kizártak a (hálózatelméleti) gyenge kapcsolatok, ami az egész társadalom szempontjából gyengíti a kohéziót, lehetetlenné teszi az érdemi vitákat a közjóról, a nemzet, az ország valódi érdekeiről, a közös jövőkép kialakításáról - de akár csak az alkotmányosságról, oktatásról, egészségügyről, szociálpolitikáról is.

Szentpéteri Nagy Richárd: Hogyan váltsunk államfőt c. írásából egy "mellékterméket" emelnék ki. Ahhoz, hogy a jelenlegi rendszerből elmozduljunk, amikor az államfő könnyedén a parlamenti többség egyszerű bábjává válik, de elkerüljük a közvetlen elnökválasztás csapdáit, egy államfő választó testület felállítását javasolja. Olyan képviseletet, mely több, mint parlament, de kevesebb, mint maga "a nép". (Természetesen nem arról van szó, hogy a nép kezéből kellene kivenni a döntés jogát, hanem arról, hogy a közvetlen elnökválasztás a gyakorlatban nem lenne más, mint az un. többségi demokrácia" szerepének további erősödése, egy újabb elem a népszavazások, nemzeti konzultációk mellett.) Ezért a területi önkormányzatok képviseletét javasolja megvalósítani - megyei szint helyett a kívánatosan kialakítandó régióknak juttatva szerepet. Ez az elképzelés megfelel az (V.) pontban megadott hivatkozásban leírtakkal.

Paár Ádám - Szirmák Emil: Az etnikai kisebbségek és a film. Mit tehet a filmművészet a hátrányos helyzetű kisebbségekért? A szerzők az afroamerikai és a magyarországi cigány közösségek filmes reprezentációi közti különbségeket elemzik. Írásom szempontjából most nem az elemzés fontos megállapításait emelem ki - pl: a bal- és jobboldal közti kizárólagosságon alapuló vélemények mennyire gátolják a magyar történelem és a társadalmi problémák játékfilmes feldolgozását - hanem inkább azt, ami átvezet a következő fejezethez: Zsolt Péter: Az Európai Unió esete a menedékkérőkkel. Meggyőződésem, ha lennének olyan, többoldalú, a világ különböző kultúráit, társadalmait bemutató filmek, melyek közel hozzák az "idegeneket", akkor biztos, hogy sokkal higgadtabban, megoldásokra törekvően tudnánk beszélni mindazokról a szempontokról, melyeket az elemzés is felsorol. Mert senki se higgye, hogy léteznek könnyű megoldások - még ha vannak, akik szerint úgy intézhetjük legkönnyebben a dolgainkat, ha elaljasítjuk magunkat, s gyűlöletünkkel gátoljuk a valódi megértést.

Persze, az előző mondat már nem a kötetben olvasható - de azok a hasznos írások, melyekből nem csak, hogy tanulni lehet, de érdemes továbbgondolni is dolgokat. A jubileumi kötet - az ilyen. Rámutat, hogy milyen fontos a dolgok minél sokoldalúbb megközelítése - s hogy nem biztos, egy-egy modell képes leírni a teljességet. Hogy érdemes időnként felülvizsgálni korábban egyértelműnek gondolt fogalmainkat - bajon mások is ugyanazt értik-e alatta?

[i] http://webshop.harmattan.hu/?id=aa725cb0e8674da4a9ddf148c5874cdc&p=termeklap&tkod=3594

[ii] http://mandiner.hu/cikk/20170620_lakatos_julia_interju_a_tortenelem_visszatert

[iii] a témával foglalkozó írások érhetők el a 21.század műhely oldalán

[iv] http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/egy-foldhozragadt-megkozelites

[v] http://geo1.blog.hu/2017/02/27/wtf_szubszidiaritas_szuverenitas_egyen_allam

[vi] https://mno.hu/velemeny/a-fidesz-jelenseg-elmult-harminc-eve-2404306

[vii] http://geo1.blog.hu/2016/11/01/halo_vagy_galozat