Megdöntük a kapitalizmust - vagy radikálisan változtassuk meg a világot? Amíg az ideológusok nem döntenek, én a 2. változatra szavazok.

Az első részben arról írtam, hogy Pogátsa Zoltán Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás  és Lukács Gergely Sándor Föld köztársaság -Összefogunk vagy kihalunk c. könyveikben hogyan látják a jövőnket.

Eddig a (1) mi lenne a fenntartható, (2) mit kell ehhez tenni, (3) hogyan kell átalakítani a gazdaságunkat, (4) erre mennyi idő maradt, (5) kinek a feladata kérdéseket vettem sorra, most a (6) kinek van erre pénze, (7) ha nem sikerül, akkor mi történik szempontokról írok.

(6) kinek van erre pénze

Pogátsánál egy külön fejezet az Átmenet finanszírozása címet kapta – de igazi megoldást nem kapunk. „Megtudjuk”, hogy „A piaci megoldás nem elégséges: a klímaváltozás a világtörténelem legnagyobb piaci kudarca” – „A piaci fundamentalizmus úgy gondolkodik, hogy az életvilág minden eleme piacosítható, és az ott működő keresleti-kínálati automatizmusok maguktól megoldják a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások allokációjának feladatát. A fosszilisek és a légköri felmelegedés összefüggése azonban rácáfol arra, hogy ez hatékonyan működne.” Pedig ez lenne a legfontosabb forrás a fenntarthatóság biztosításához. Bár kalkulálják az un. okológiai lábnyomot, de nem tudjuk, hogy az egyes termékek vagy szolgáltatások igénybevétele mennyivel is járul hozzá a carbon-kibocsátáshoz, a környezet pusztításához. Pedig igencsak megsegítené a nemnövekedés elvének a gyakorlatba való átültetését, ha mindezt tartalmaznák az árak. Valójában egy ezirányba tett lépés a kibocsátás kereskedelem, melynek fenntartását, az eddigieknél szélesebb körben való alkalmazását hiányolja a szerző.

„A jó hír azonban az, hogy az adózni nem kívánó szupergazdagok és oligarchák megkerülhetők. A foglyul ejtett demokrácia felszabadítható, a zöld átmenet megfinanszírozható.” Ennek a varázspálcának tűnő megoldásnak az eszköze a Modern Monetáris Elmélet gyakorlatban való alkalmazása. Ha netán azt hinnénk, hogy korlátlanok a lehetőségek akár a zöld átmenet vagy az oktatás, egészségügy, nyugdíj finanszírozására – a részletekben rejlő ördögök figyelmeztetnek: szigorú költségvetési politikára van szükség, az infláció nem emelkedhet, a valuta nem értékelődhet le – vagyis fenn kell tartani az állam működőképességébe vetett bizalmat. Az így előteremtett pénzt a gazdaság „olajozására” (kereslet vagy épp ellenkezőleg, kínálat-teremtésre) és a jőbe fektetett beruházásnak kell tekinteni. (Azt már én teszem hozzá, hogy a „szélturbinákat, napelemeket, akkugyárakat” piaci szereplők fogják létrehozni – ha úgy tetszik: kapitalisták).

Komplexebbnek tűnik Lukács megközelítése. Egyrészt jelentős megtakarításokat remél a degrowth szerű működéstől (ilyen formában nem nevesíti), forrásokat a progresszívabb és méltányosabb adóztatásból, (pl. vagyonadó vagy a rövidtávú profitot visszaszorító adók, vezetők érdeketségi rendszerének átalakítása, stb.) s ami nagyon lényeges: az anyag- és energiafelhasználás, karbonkibocsátás megadóztatásából. (Megjegyzem: érdemes a degrowth szellemét és filozófiáját terjeszteni, de az ilyen intézkedések rásegítenek a gyakorlati megvalósításhoz is). Korábban nemzeti keretek közt lehetett szabályozni a gazdaság működtetését, de a globalizáció lehetőségével élve és visszaélve a cégek kibújtak a kötelezettségek és felelősségvállalás alól, ezért ezeket a kereteket világméretekben kell létrehozni – Lukács alap-koncepciója szerint erre a Föld Köztársaság lehet képes. Új elem – bár az előzőből következik – hogy a béke- és rendfenntartó erőkön túl megvalósítható a leszerelés – a közvetlen károkozáson, romboláson túl jelentős forrásokat szabadítana fel. Az előzőekből következik, hogy bár a legkézenfekvőbb, legüdvözítőbb megoldás lenne, nem számíthatunk arra, hogy a közeljövőben az intézményesített világbéke lehetővé tenné, hogy a fegyverkezési kiadásokat a környezet, a klíma védelmére fordíthassuk. Így minden részlet-gazdagsága mellett ezt az elképzelést, a Föld Köztársaságot is oda kell helyeznünk, ahova Pogátsa anti-kapitalizmusát: a jelen utópiái közés.

Ez persze nem jelenti, hogy semmit sem tehetünk. ahogy Lukács is említette, a nagy vallások között nincs feloldhatatlan ellentét abban, hogy közösen támogasság a háború nélküli, a környezetet védő/óvó világot. Eleve adottak az ENSZ és szervezetei, tudva, hogy döntési kompetenciájukat kiherélték a a BT állandó tagjai; adott a Pogátsa által nem véletlenül kárhoztatott oldal, de a Világgazdasági Fórom, az OECD vagy Bill Gates és alapítványa a kapitalizmust képviselik. Egyedül a legnagyobb potenciállal rendelkező oldal nem tud megfelelően képviselőket állítani – ez pedig a világ népessége. Ők, a démosz az, aki vásárlásaival, fogyasztásával fenntartja, illetve irányítja a gazdasági folyamatokat. Ő választja meg azokat a politikusokat, akik azután kiszolgálják a multikat, részesei a fegyverkezésnek, stb. Mert azután ezek az okos, megoldásokat kereső  asszonyok és férfiak közösen megvitathatnák, megtalálhatnák, hogy mivel szolgálhatnák gyerekeik és unokáik jövőjét, a gazdaság, társadalom, kultúra hosszú távú fenntarthatóságát, s ez alapján dönthetnének is.

(7) ha nem sikerül, akkor mi történik

Beszédes Lukács könyvének alcíme: Összefogunk vagy kihalunk. Ezt azonban nem tárgyalja explicit módon, külön fejezetben, hanem a részekből olvasható ki.

Pogátsa egy külön fejezetben foglalja össze a mainstream eredményeket, hogyan omlik össze a jelenlegi klímánk, hogy szegényedik még tovább a Dél, a gazdagabb országok hogy próbálnak alkalmazkodni, illetve hogy a népesség további növekedésével együtt a változások mekkora kezelhetetlen migrációt indukálnak. Nem ad esélyt a katasztrófa elkerülésének. A mérték azonban nem mindegy – pl. hogy mennyivel esik vissza a GDP (2020-ban a COVID miatt 3,4%-os a globál visszaesés); az éghajlati övek „csak” északabbra húzódnak, vagy nagyon nagy mértékben megnövekszik a lakhatatlanná váló, mezőgazdaságra alkalmatlan területek aránya; a tengerszint 20-60 centivel vagy 2-6 méterrel emelkedik; a migráció néhány millió – vagy „néhány” milliárd főt érint?

Úgy tűnik, nem jelent gondot a szakpolitikai programok összeállítása, legyen hazai[i] vagy nemzetközi[ii].

Mintha mindkét szerző figyelmét elkerülte volna az, hogy bármilyen beavatkozásnak több évtized múlva jelentkezik a hatása – ami egyrészt azt követeli, hogy a legdrasztikusabb beavatkozásokat minél korábban meg kellene lépni – másrészt hogy addig is kezelni kell a változásokat. Fontossági sorrend nélkül:

• tengerszint emelkedés miatt gátak, töltések emelése – ahol ez nem elég, felkészülés a lakosság áttelepítésére
• a változó klímához alkalmazkodó növény és állattenyésztés, GMO alkalmazásával is
• változásokhoz igazodó építési és településfejlesztési eljárások és módszerek alkalmazása

Észak – Dél kérdése

Pogátsa szerint, mivel a globális egyenlőtlenségek mérséklését nem alapozhatjuk a növekedésre, ezért az össz mennyiségen belüli újraelosztásra van szükség. A „klímaigazságosság alapja a globális újraelosztás, melynek egyik etikai alapja az, hogy ha a szegénységet fel tudjuk számolni, azt meg kell tennünk, a másik pedig a szegények múltbeli kizsákmányolása a gyarmatosítás, ill. újgyarmatosítás miatt, amire Észak a gazdagságát alapozta. A legszegényebb országok adósságának eltörlésén túl más konkrétumot nem sorol fel. (Érvelését alátámasztandó az Oxfarm pezsgőspohár ábráját hozza fel, „az ábrán világosan látszik, hogy a világnépesség leggazdagabb 10%-a felelős a CO2 -kibocsátás majd feléért, a legfelső 20% csaknem a kétharmadáért”. Ha megnézünk egy olyan ábrát, mely a szektorok szerinti kibocsátásokat tartalmazza, akkor nyilvánvalóan nem jön ki a matek. Valójában persze az Oxfarm sem a CO2 kibocsátásról – hanem az életmóddal összefüggő kalkulációról beszél. A kettő nem ugyanaz – másrészt az effajta fogyasztás nem újraelosztható, illetve ha az is lenne, akkor az össz fogyasztás szempontjából nem jutnánk előbbre. Tekintve, hogy a földi civilizáció túlélése a tét, célravezetőbb méltányosságról beszélnünk, s Amartyra Sen alapján alapvető követelmény, hogy (1) a legrosszabb helyzetben lévők helyzetének javulnia kell, másrészt  (2) a főáramú közgazdasági konvencióval szemben a szegénység többnyire nem jövedelem- hiány, hanem a képességek hiánya. Értve ezen a tanulás, az alkalmazkodás, az egészéges élet, és a környezet megóvásához szükséges tudást, ösztönzőket és eszközöket.

Ebből a szempontból Lukács jóval többet mond. A végeérhetetlen jóvátételi viták helyett a jövőre kell koncentrálnunk – s bizonyíthatóan a szükséges lépések legszegényebbek helyzetén javítani fognak.

• az oktatás nem csak a képessé tételt szolgálja – de visszaszorítja a fiatalkorúak házasságát, gyerekvállalását is
• a sivatagosodás visszaszorítása, a hasznos mezőgazdasági módszerek elterjesztése munkaalkalmakat is jelent.
• hogy helyben ne a természet pusztítása legyen a megélhetés forrása, ahhoz Északnak ezt ki kell váltania pl. a brazíliai őserdők és a pálmaolaj termelés, a mangrove erdők megőrzése/növelése esetében
• amennyiben félünk a migrációtól, akkor be kell látni, hogy azt csak a forrásnál lehet megfogni. Ezt szolgálják az előbbieken túl Rodrik javaslata is: szervezett formában, meghatározott ideig jöhetnek „migránsok”, akik munkavégzés mellett képzésben is részesülnek. Fizetésüket egy részét a megélhetésükre, egy másikat az otthoniak támogatására és harmadrészt számlán gyűjtenék, melyet csak akkor kap kézhez, amikor hazautazik, s otthon ebből a pénzből vállalkozást indíthat.
• a napelemek telepítése és működtetése bevételi forrást jelent

Konklúzió? Ha nem lépünk, biztos, hogy rosszabb lesz – a Föld „újratervezi” a maga faunáját és flóráját – elpusztulni nem fog. Az emberi faj nem fog kihalni – de a szegények még szegényebbek lesznek, a gazdagoknak pedig nem lesz miért gazdagodniuk.

[i] https://egyensulyintezet.hu/wp-content/uploads/2022/05/ei_klimacel_javaslat_web.pdf

[ii] https://www.drawdown.org/solutions/table-of-solutions?fbclid=IwAR1aE4Ym1VdVmu02EjHcTG4HFcG2hbiSK7T7rE0KjLqs9NYviCmLAD6pNF%20kl%C5%91