A modern tömegpártok kialakulása baloldali, mozgalmi hagyományból ered. Dalárdák, önképzőkörök – majd szakszervezetek bázisán épültek ki a szociáldemokrata pártok. A jobboldal mozgalmi alapját alapvetően az egyházakhoz köthető szervezetek jelentették, mint pl. cserkészet, nőegyletek. A „boldog nyugaton” önkéntes tűzoltóságok, dalárdák jöttek létre – s kialakultak a karitatív és jótékonysági szervezetek. Az elit számára az angol/amerikai klubok és alumni szervezetek, majd sportklubok adtak társadalmi keretet a kapcsolatok ápolására, fenntartására.

Idősebbeknek közvetlen, a fiataloknak már csak közvetett élményeik vannak az „átkos” sokszor igencsak formális mozgalmi életéről, ahol 800 ezer párttag volt, szinte minden munkavállaló szakszervezeti-, s minden diák KISZ-tag volt. De alakultak Páva-körök, a kultúrházak bázisán színjátszó- és bélyeggyűjtő körök, elvileg létezett a Hazafia Népfront, az üdülőhelyek elosztásában serénykedtek a szakszervezetek, zajlott a munkaverseny (brigádmozgalom), a falusi és kisvárosba lelkes népművelők próbáltak életet fenntartani… A rendszerváltáskor szinte minden ment a levesbe, maradtak az egyházak, az egymással vetélkedő pártok és szakszervezetek, a nagyvárosi lehetőségek. Időről-időre megjelentek új, civil szervezetek – majd elhaltak, s jöttek még újabbak. Pedig általános volt a rendszerváltáskor az igény: erős civil társadalomra van szükség, amitől nagyon messze vagyunk, bár közel 30e olyan regisztrált civil kedvezményezett van az országban, melynek felajánlható az SZJA 1%-a.

2010 után újabb dimenziót kapott a „civilség”: egyrészt a NER totális támadást indított először a „norvég” majd a „Soros” civilek ellen, majd az ellenzéki fiaskók, az újabb- és újabb 2/3 után felerősödött a közvéleményben az a hang, hogy majd a civilek lesznek a megváltók.

A figyelmes olvasónak tán feltűnt, hogy milyen sokféle értelemben használtam a „civil” szót. Egyszer jelenti a hivatásoshoz/profihoz képest való megkülönböztetést, pl. katonák és civilek. Jelenti a polgárt, a citoyent – ld. Code Civil. A vágyott civil társadalom rájuk épül: azok a felelős (állam)polgárok, akik elsősorban a helyi, de a társadalom egészét érintő kérdésekben is érvényesítik a véleményüket, valamilyen formában részesei a közéletnek. (Itt kell megjegyezni: ilyen magatartás csak azoktól várható el, akik olyan helyzetben vannak, hogy nem kényszerülnek arra, hogy szavazatukat eladják pár kiló krumpliért.) Persze, a szöveg környezetéből kiderül, hogy milyen értelemben is használjuk – de sokkal nagyobb a keveredés, amikor a (civil) szervezetekről van szó.

A nem állami és nem üzleti szervezetek némileg önkéntes felosztása:

1. szabadidős, hobbi tevékenységek (kertbarátok, dalárdák, helyi klubok)
2. szakmai érdeklődési körök, általában érdekképviseleti funkcióval, törekvésekkel
3. valamilyen társadalmi célra szerveződő "egy-ügyű" (single issue) szervezetek
4. társadalmi, szakmai kontrollt megvalósító non-profit szervezetek (pl. TASZ, Költségvetés Felelősségi Intézet, TI. a c.-től abban különbözhetnek, hogy professzionális szintű a tevékenységük, míg az előzőnél ez nem feltétel).
5. egyházak (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
6. szakszervezetek (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
7. közhasznú szervezet, általában költségvetési forrásokból közfeladatok ellátása
8. párt-struktúrába nem tagozódó politikai mozgalmak (legfőképp őket tekintjük "megváltóaknak", „politizáló civilek”-nek).

A fenti azért is önkéntes felosztás, mert a szerepek gyakran keverednek. Így NGO is kaphat közhatalmi szerepet, a pártok is létrehoznak alapítványokat vagy a civil lét előnyeit élvező ifjusági szervezeteket, lehet üzleti bevételük is - vagy éppen egy egyesület lehetővé teszi, hogy a hobbi tevékenység leírható legyen az adóalapból...

A politikai mozgalmakon kívüli szervezeteket is okkal, ok nélkül érheti az a vád, hogy valamelyik politikai oldalhoz tartozó "álfüggetlen" szervezet. Amennyiben egy szakmai szervezet összehasonlítja a pártok programjait, s a regnáló számára kedvezőtlen szakmai eredményt publikál - természetesen ezzel nem lépi át a civilség kereteit, de "halálukat" jelentené, ha bármely politikai táborhoz csatlakoznának: nekik mindig az aktuális hatalommal kell foglalkozniuk.

A civilek alap értelmezésként nem helyettesítik "A" politikát, hanem megrendelőként lépnek fel vele szemben. Egy szervezet, amennyiben az általa képviselt ügyet az uralkodó rendszer jellege miatt nem tudja megfelelően képviselni - legyen szó szociálpolitikáról, tanszabadságról, munkavállalói jogokról - akkor nem lépi át a civilség kereteit, amennyiben a rendszer ellenzékévé válik. Még akkor sem, amikor egyfajta endorsementként valamely politikai erő támogatására kéri a szimpatizánsait. Azt pedig természetes - és kívánatos - dolognak kell tartanunk, ha e körből kikerülnek olyan emberek, akik "belépve" a politikába, politikusi vagy állami feladatokat vállalnak egy időre. Szakszervezetek esetében teljesen megszokott dolog, hogy választási szövetséget kötnek (általában) szocdemekkel - Angliában egyenesen részesei a pártnak is. Ha egy civil szervezet másként nem tudja céljait elérni, önmaga is része lehet az ellenzéknek - de hitelessége, jövője érdekében jól teszi, ha előre tisztázza ennek a kereteit, korlátait. (Magyarországon a Fidesz profi módon olvasztotta önmagában a tényleges vagy az általa létrehozott szervezeteket - a MAGOSZ, az MKIK így váltak politikájának elvtelen kiszolgálóivá).

2016-ban írtam: Ma még teljesen bizonytalan, hogy az un. civil megmozdulások képesek-e egymásba fonódni, egymást erősíteni, vagy hogy a kormányzat ad-e még újabb- és újabb muníciót a folytatáshoz, felélednek-e korábbi kezdeményezések, születnek-e újabbak. Elvitathatatlan eredményük, hogy korábban apolitikus embereket tudtak megszólítani és az utcára vinni, s be tudták bizonyítani, hogy csak erő felmutatásával lehet hatni a NER uraira. Azonban ha a konkrét követelések (netadó eltörlése, Vida lemondatása, oktatás, egészségügy, szegénység) átcsapnak az "Orbán takarodj" általános követelésbe, akkor ezzel belépnek a direkt politizálás színterébe - s a 2012-höz sok tekintetben hasonló helyzet jön létre. A Milla története negatív példa lehet a számukra - kérdés, hogy mit tanultak belőle. Így lehet, hogy megmaradnak az "egy-ügyű" nyomásgyakorló szerepnél. (Még nagyobb kérdés, hogy a már létező pártok tanultak-e, s képesek lesznek-e illő alázattal a saját, egyéni pártpolitikai céljaikat alárendelni a mégis csak közös célnak - mert ahogy korábban erről már volt szó, a 2014-es bukta fő oka ennek hiánya volt. Eddig példásan visszafogottak voltak, s talán belátják, hogy nekik is az az érdekük, hogy az új szervezetek erősödjenek. A távolság betartásán kívül legfeljebb a bömbik és talki-walkik kölcsönadásával, tagjaik pártlogó nélküli megjelenésével segíthetnek.)

A politikai szereplők óhatatlanul arra kényszerülnek, hogy megkülönböztessék magukat a többiektől - ezt tudjuk a normális demokráciákról is. Ma a demokráciának csak a Parlamenten -és a Fideszen, Jobbikon kívüli térben - van helye. Ebből következik, hogy csak itt lehet - s egyben kell is demokrataként viselkedni. Két, látszólag ellentétes feltételnek kell teljesülnie: egyrészt program, hitelesség, fair eljárás során bizonyítsák a támogatottságukat (pl: előválasztás), másrészt hozzanak létre egy olyan hálózatot, mely ehhez biztosítja a feltételeket, majd a későbbiekben segítsen kialakítani az együttműködést.

A politikai pártok pedig végre gondolkodjanak el azon, hogy miért is tartanak tőlük távolságot a civilek...

A fentieken nincs okom változtatni – de kiegészíteni igen: a parlamenti pártok mára végképp elvesztették a hitelességüket, mivel – ha nem is egyenlő mértékben – mindnyája felelősek azért, hogy nem tudták megakadályozni az újabb 2/3-ot.

Világjelenség, hogy megerősödött az un. identitáspolitika – az un. nyugati demokráciák válságának egyik oka és jelensége. Ez azt jelenti, hogy fontos – és kevésbé fontos – csoportok ügyeit karolják fel az egyes baloldali csoportok, de közben hiányzik köztük a kapcsolódás, az egységes fellépés. Ezzel szemben a jobboldal olyan identitásokat karol fel, melyek széles tömegeket tudnak egységes fellépésre mozgósítani (nacionalizmus, vallásosság, stb). Ez az identitás-vezéreltség az oka, hogy az ellenzéki pártok képtelenek voltak akár csak „egy időben és terjedelemben, a minimumra korlátozott alkotmányos kompromisszumra” a NER gyengítése, netán legyőzése érdekében. Ma még az un. „politizáló civilek” is meglehetősen különbözőek. Vannak műhelyek, a radikális állampolgári engedetlenséget felvállalók, az utcai demonstrálók, a tüntetésszervezők; vannak a hajléktalonkért küzdők és a devizahitelesek, a segélyeket gyűjtők és osztók, az „alkotmányos ellenállást” hirdetők, a forradalmat vizionálók, az egy-egy harcos vezető mögé besorakozók – és sok-sok lájkoló, petíciókat aláíró vagy éppen a Facebookon berzenkedő fotel-forradalmár.

Sikerre csak akkor számíthatunk, ha sikerül ezeket az identitásokat háttérbe szorítani. A kívánt kompromisszum nem születik meg magától. Építkezni kell – hálózatot szervezni. Valószínűleg is ismerkedéssel, egymás informálásával kell kezdeni. Ez vezethet koordinációhoz, a szinergiák megtalálásához, s azután a koncentrált fellépéshez is. A legnyilvánvalóbb mindez vidéken, ahol jóval kisebb a pártpolitikák szerepe s ahol a sokkal kiszolgáltatottabb emberek, ahol a még szűkösebb lehetőségek miatt sokkal nehezebb a hálózatot kiépíteni – s majd működtetni. Ehhez szükség lesz a professzionális szervezetek szakértelmére, az egyes mozgalmak szakpolitikai tudására és szervezési tapasztalataira, aktivistáira – s hogy a magamfajták is felálljanak a kényelmes karosszékeikből.

Sokan mondják, hogy a NER-t nem lehet választáson legyőzni. Ne is ez legyen a cél, mert akkor csak a választási matematikával foglalkoznánk úgyis – ahogy ezt 14-ben és 18-ban tettük. A NERT vagy a külső körülmények – vagy a magához tért, önmagát is építeni képes társadalom képes legyőzni.