Egyenlőtlenség, kapcsolatok, demokrácia…

Egy társadalmat akkor tekinthetünk fenntarthatónak, ha ehhez léteznek gazdasági alapok, összetartja a kultúra, s alkalmazkodni képes a környezetéhez. Más megközelítésben: ha létezik kohézió, egymás iránti szolidaritás és bizalom, a társadalmat méltányos, lehetőleg mindenki által elfogadott szabályok irányítják, ahol az egyének megtalálják a helyüket.
https://geo1.blog.hu/2019/08/12/egy_neolibsi-komcsi_feljegyzesei - folytatása

1.1.              Egyenlőtlenség

Korunk egyik leggyakrabban említett téma – az egyenlőség, egyenlőtlenség. Általánosan elfogadott, hogy a megugró vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek szétzúzzák a társadalmat, s megengedhetetlen, hog a népesség 1 %-nak a kezében összpontosuljon a vagyonok fele. Ezt alapként elfogadva, nézzünk körül:

Szép idea – de megvalósíthatatlan, hogy „a bőség kosarából mindenki egyformán vehet”, mert az erőforrások korlátossága miatt lehetetlen, s célszerűtlen is, hogy mindenkinek a legmodernebb, legújabb (és legdrágább) yacht, magángép és egzotikus külföldi út jusson…  Arról van történelmi tapasztalatunk, hogy mit jelent a kimeneti egyenlőség – ami már azért is lehetetlen, mert maguk az emberek sem egyenlők a képességeikben, mentalitásukban. Aki tehetsége, szorgalma alapján lesz sikeres, attól nem szoktuk irigyelni a gazdagságát. Ki tagadná, hogy Bill Gates, Zuckenberg nagy koponyák – de az élsportolók, világhíres művészek esetében sem csodálkozunk. Ezen túl az egyenlőtlenségek forrásai: mindenekelőtt az induláskori helyzet. Ha valaki a legjobb, s így általában a legdrágább iskolákat tudja elvégezni, a megszerzett tudás és a kapcsolati tőke behozhatatlan előnyt jelent – különösen, ha apuka még egy-két céggel is besegít a pályakezdéshez. (Bill Gates és Zuckenberg is a Harvardra jártak…). Innovatív, dinamikus módon fejlődött a Microsoft, majd a Facebook is – gazdagodtak is a tulajdonosaik. Amíg ez nem mások kárára történik, méltányosnak mondható. Kihasználták a globalizáció előnyeit: terjeszkedtek az egész világon, így minden korábbinál több pénzt tudtak termelni. Eddig még etikus a dolog – de amikor monopol helyzetükre alapozva kezdtek növekedni, akkor már verseny-korlátozó lett a működésük, a világszerte megszerzett bevételeket igyekeztek „adó-optimalizálni” – ez lehet, hogy jogszerű – de már semmiképpen sem tisztességes. Ha megnézzük, kik a világ leggazdagabb emberei, akkor azt találjuk, hogy mindegyikük a globalizáció nyertese, s mindegyikük valamilyen módon élt, netán visszaélt a lehetőségeivel. Különösen káros az un. patrimoniális társadalom kialakulása, melyben az előnyök örökletessé válnak, a gazdasági és politikai pozíciók összekapcsolódnak, s kialakul az oligarchák rendszere. Valóban irritáló, hogy míg egyeseknek ekkora a vagyonuk, befolyásuk, másokat már létminimum felett élőkhöz számítjuk, ha a jövedelmük eléri a napi 2 dollárt… Hogy ez mennyire nincs rendben, ugyancsak Bill Gates a példa: gyerekei semmit sem örökölnek a 70 mrd dolláros vagyonából. Waren Buffett – a világ szintén egyik leggazdagabb embere - egy interjúban így foglalta össze a szerinte kívánatos örökösödési szabályt: „Hagyj elegendő pénzt gyermekeidre, hogy azzal foglakozhassanak, amivel szeretnének. De nem hagyj annyit, hogy ne kelljen dolgozniuk”.

De ha a teljes egyenlőséget elvetjük, fontos kérdés, hogy mi az elfogadható, illetve az eltűrhető egyenlőtlenség mértéke? Több szálon indulhatunk el.

Az egyik az irigység-faktor. Egyrészt az emberek általában akkor érzik jól és biztonságban magukat, ha javul a helyzetük – viszont (ha épp nem mi vagyunk a világ leggazdagabb embere), akkor mindig találunk valakit, aki nálunk gazdagabb, nagyobb a háza, több- és jobb a kocsija, akinek gyakrabban futja világkörüli utakra. A vagyoni gyarapodás vágya a gazdaság egyik hajtóereje – de a másikat legyőzni akaró versengés, önzés rombolja az együttműködést, de ennak láthatjuk a környezetünkre való negatív hatását. Hogy mit lehet ennek a helyébe tenni – arról majd később. S persze, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy mások boldogulása mögött valódi teljesítmény áll, akkor szintén nehezen viseljük az egyenlőtlenséget.

„Alulról” nézve: nem tarthatjuk méltányosnak azt, ha embertársaink önhibájukon kívül éheznek, nyomorognak – ezért minimális cél a létminimum elérése. Ennél is többre, az un. szociális minimum meghaladására van szükség ahhoz, hogy elvárható legyen valakitől, hogy már ne csak önmagával, a napi megélhetésével törődjön, mert nem vásárolható meg a szavazata egy kiló száraztésztával – vagy éppen az, hogy elgondolkodjon azon, hogy minden pénzét feléli-e vagy a jövőjébe fekteti.

A méltányosság felé egy közelítő lépés, ha azt mondjuk, rendben, mindenki gazdagodhat (persze, lehetőleg átlátható, tisztességes módon), de utána ő is adózzon méltányosan. Tudtommal nincsenek megbízható adatok, de még becslések sem – de joggal feltételezhetjük, hogy minél gazdagabb valaki, arányaiban annál kevesebbet adózik. Még ha sok helyen progresszív is az SZJA, de ez csak egy fajta adónem a sok közül, kétségtelenül, az államok egyik legfőbb bevételi forrása. De ha azt vesszük, hogy átlagkeresettel/átlagvagyonnal mekkora adót fizet valaki a vagyona (pl. lakás, autó) után, mekkora részt visz el az ÁFA, akkor nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a legvagyonosabbak teherviselése arányosan kisebb (befektetéseik után adókedvezményekhez jutnak, a cégek vagyona után nem adóznak, jövedelmeiket könnyebben tudják „adóoptimalizálni” – még akkor is, ha nem olyan szemérmetlenek, mint Donald Trump – vagy éppen Orbán Viktor.

Arról sincsenek megbízható adataink, hogy valójában mekkora az az egyenlőtlenség, melyet elviselnek egy adott társadalomban. Az egyenlőtlenség mérésére szolgál a GINI mutató, mely azt fejezi ki, hogy a társadalom felső és alsóbb rétegei közt mekkora a vagyoni különbség, s azt mondjuk, ez az érték minél kisebb, annál igazságosabb, méltányosság egy adott társadalom. Ez logikus – ugyanakkor nem magyaráz meg mindent: a példaképnek tartott Svédországban ez a mutató nem tér el jelentősen a magyartól – viszont ott a legalsóbb rétegek számára is ez olyan magas életnívót, szociális ellátást tud biztosítani, melyről mi csak álmodhatunk.

Ugyancsak méltányosnak érezzük azt, ha mások nem a mi kárunkra gazdagodnak, vagy ha közben a mi helyzetünk is stabilan javul. (Nagy mértékben ennek a korábban létezett társadalmi konszenzusnak a megszakadása vezetett el Trump győzelméhez, a populista/demagóg népvezérek felemlkedéséhez. Ha van stabil munkám, taníttathatom a gyerekeimet, mi baj érhet? Ha kényelmes élek, van egy jó kocsim – kevésbé zavar, ha mások palotában laknak, autó-gyüjteményük és magánrepülőjük van? S az is tény: a szuper-gazdagok személyes fogyasztása arányaiban sokkal kevésbé tér el egy középosztálybelitől. Nem lehet minden nap több kiló kaviárt megenni, egyszerre csak egy gépkocsiba tud beülni ő is, a kutyánk is jólérzi magát, ha nincs Gucchi nyakörve… Zenét nem csak a Metropolitan díszelőadásán lehet hallgatna, s ha lenne pár van Gogh-om, úgyis csak a másolatokat tehetném ki a falamra – az eredetiket szuperbiztos trezorokban kellene őriznem).

S ne feledjük: a formális egyenlőség csökkenti az elégedetlenség érzetét. (Átláthatóság, életstílus, igénybe vett szolgáltatások, stb.)

1.2.              Társadalmon belüli kapcsolatok

Barabási-Albert László, Csermely Péter írásai magyarul is elérhetőek. A legfontosabb megállapítások:

1. A társadalmi hálózatokban emberek, illetve emberek csoportjai (maguk is hálózatok) kapcsolódnak egymáshoz. Ez a kapcsolat nem véletlen szerű - új kapcsolatainkat a már meglévők befolyásolják, illetve akinek minél több kapcsolata van, annál könnyebben létesít újakat.

Ez a magyarázat arra, hogy hiába olvasunk valami okos dolgot, az csak ritkán válik valóságos erővé - vagy éppen azt érthetjük meg, hogy miért is nehéz egy új, nekünk bármennyire is tetsző szervezetnek erősödnie, növekednie. (Persze, az is lehet, hogy nem olyan átütő az az idea, vagy tényleg nem tud újat nyújtani az a szervezet...)

Egy vállalati rendezvényen nem azért beszélgetnek többnyire egymással a főnökök, mert lenéznék a melósokat - hanem mert ismerik egymást, vannak közös napi ügyeik, témáik. Ha több ismerősünk van, akkor nagyobb eséllyel találhatunk egy megbízható vízvezeték-szerelőt, de ugyanez magyarázza, hogy miért találnak könnyen egymásra - amúgy egészen más területekhez hasonlóan - a politikusok és az üzletemberek. Hogy ez szükséges vagy veszélyes-e - ez a következő téma.

2. A kapcsolatok lehetnek "erősek" (pl. közvetlen családtag, munkatárs, párttag) vagy "gyengék" (informatív).

A szervezetek vázát az un. erős kapcsolatok adják, ezek többnyire könnyen észrevehetők, láthatóak, gondoljunk a katonaság vagy egy nagyvállalat felépítésére, a karácsonyi ünnepi vacsorákra. Szociológiai, humánetológiai alapon figyelembe kell venni, hogy valódi közösségek (teljes bizalom, közös célok, formalizált szabályozás és szankció nélküli működés, a potyautas-szindróma megjelenésének veszélye nélkül) csak kis létszámú csoportok esetében valósulhat meg - 7-9 fő a határ (ez érvényesülhet a nagyszülő- szülő- gyerek kapcsolatokban, vagy rendkívül szoros baráti körben.) A 9-30 fős csoportok esetében már megjelenik a közös szabályalkotás és szankcionálás szükséglete - ez nagyjából a feudális nagycsaládok, mint termelő egységek szintje. A következő fok határa 150, újabban az internetes kapcsolatokkal 250 fő. Ekkorák a természeti népek csoportjai, ez az a nagyság, melyen belül intenzív kapcsolatokat tudunk ápolni. (Érdekes történelmi, biológiai adalék: kb 500 fős népesség kell ahhoz, hogy a vérfertőzés elkerülhető legyen.) Ez megfelelhet egy lakóközösségnek, társasháznak vagy falusi utcának - s nagyjából ilyen létszámúak a kibucok is. A következő kapcsolati szint 1500 - 2000 fő, de internetes "támogatással" lehet akár 3000 is. Egy ekkora csoportban lényegében mindenki ismeri/ismerheti egymást - erős kötelék viszont csak akkor alakulhat ki, ha léteznek erős kulturális kötelékek, közös történetek, célok, elfogadott szabályrendszerek és teljesítmény, ill. státus rangsorok. Az addigi tapasztalatok alapján másfél - 2 milliós az a közösségi méret, ahol szofisztikált eszközökkel, de megvalósítható, hogy az egyének részesei legyenek a közös célok és politikák kialakításának. Ugyanakkor a kapcsolatainkkal behálózzuk ez egész világot is. Nyilvánvaló, hogy a hálózat méretétől függően a dolgokra való közvetlen hatásunk egyre csökken, a kapcsolat egyre gyengébb.

3. A hálózatok kezdetben növekedésre vannak ítélve - kérdéses, meddig

Teoretikusan az egyik határ az, amikor már nem létezik a hálózaton kívüli elem.  Az 1. pontból egyenesen következik, hogy egy versengő környezetben természetesnek kell tekintenünk a monopóliumra való törekvést, vagyis más hálózatok bekebelezését. Ha magát a Földet tekintjük egy hálózatnak, akkor ez már sok tekintetben meg is valósult: a gazdaság, a környezet, az interneten és egyéb médián keresztül a kultúra lényegében már egy hálózatba kapcsolt bennünket. A hálózat struktúrája, tulajdonságai is meghatározzák, hogy milyen nagyra képes növekedni - de erre a 7. pont adhat választ.

4. A hálózatok alakíthatók - s a hálózatok bennünket is alakítanak.

Nem hiszem, hogy magyarázni kellene. Ha egy vállalat felvásárol egy céget, annak a termék-skálája, vevőköre kihathat az eddigi stratégiára is. Ha egy ország nem tud alkalmazkodni a külső körülményekhez, akkor bedőlhet a gazdasága. A változás menedzsment, szervezetfejlesztés ma már egy külön szakma: hogyan alakuljon át egy szervezet működése, gondolkodása, hogy a stratégia célokat el tudja érni, milyen új ismeretekre, képességekre és gyakorlatokra van ehhez szükség.

Ha tagjai leszünk egy csoportnak - mi is megváltozunk, főként akkor, ha tagok is akarunk maradni. Óhatatlanul átvesszük a normákat, viselkedési formákat, átvesszük a csoport értékeit, s ezt kifelé is képviseljük, a "szervezet emberévé" válunk, netán külön gondolkodás nélkül is követjük a csoport céljait, programjait, a környezettel való reagálásokat.

5. Gyenge kapcsolatok nélkül a hálózat hierarchikussá, merevvé válik, elveszti rugalmasságát, fejlődési lehetőségeit. A központi csomópont sérülése az egész háló sérülésével jár.
6. Erős kapcsolatok nélkül a hálózat diffúzzá, struktúra nélkülivé válik, s egy határon túl nem is tekinthető hálózatnak. A rugalmas hálózatban egy-egy csomópont kiesése nem jelenti feltétlenül az egész hálózat sérülését.

A fentiek megerősítik azokat a korábbi tapasztalatainkat, hogy miért sem jók a centralizált, hierarchikus szervezetek: bármennyire is képesek egy, a központból kiinduló utasítást szervezetten végrehajtani, megszűnik a rugalmasság, a megújulási képesség. A hálózaton belül is lecsökkennek az informális, "gyenge" kapcsolatok - s ez még inkább jellemző a más hálózatokkal való kapcsolat hiányára. Így megszűnik az esélye bármilyen közös érték elfogadására - kifelé csak a merev szembenállás lehet a jellemző. E rugalmas kapcsolatok hiányában növekedési lehetőségként csak más szervezetek "felvásárlása" marad, amit kisgömböc effektusként is ismerünk. Ilyen állapotban van a Fidesz. A világtörténelem azt bizonyítja, hogy az állandóan növekedni vágyó, hódító hatalmak kora igencsak véges, még ha olyan tehetséges vezérei is voltak, mint Nagy Sándor, Attila, vagy éppen Napóleon.

A Föld lakosságát egy társadalomként kell értelmeznünk – az ezt reprezentáló globálisan is működőképes kohézió úgy alakulhat ki, ha az emberek (vagy az őket képviselő) hálózatok ismerik egymást, közöttük bizalmon alapuló együttműködés létezik. Országok, régiók, politikai erők közt ez úgy valósítható meg, ha a felek először is szóba állnak egymással, majd az őszinteség és a nyíltság elvezethet a közös, együttműködést is megalapozó kapcsolatokhoz. (A világpolitikában ilyen témák a béke megőrzése a fegyverkezés korlátozásával, ellenőrzésével; a klímaváltozásra való reagálás; a globális szinten jelentkező, s csak itt kezelhető  gazdasági, társadalmi kérdések; a szingularitásra való felkészülés).

Egyénenként, kisebb csoportokként arra kell felkészülnünk, hogy megtaláljuk a helyünket ebben a hálózatban. A Facebook és az egyéb internetes alkalmazások lehetővé teszik, hogy számos/számtalan csoportnak legyünk a tagjai. Ugyanakkor – s erről a 2. pontban már volt szó – tudjuk, hogy az egyes emberek csak korlátozott kapcsolatot képesek kezelni. Azt is tudjuk, hogy ha többféle tevékenységünk van, pl. a családon, munkahelyen, barátokon kívül sportolunk, rendszeresen zenélünk, aktívak vagyunk egy helyi közösségben, akkor sokkal jobban, kiegyensúlyozottabban  érezzük magunkat. Ugyanakkor nem ismerek olyan kutatást, hogy egy embernek hány csoporthoz jó tartoznia, mert ha túl sokhoz, akkor az azt is jelenti, hogy valójában egyhez sem, s ilyen helyzetben hajlamosabbak az emberek valamilyen identitást-szimuláló közösséghez csapódni. (Nacionalista csoportok, vallási szekták, stb.) Feltételezem, hasonló lehet a helyzet csoportok esetében, s létezik egy nem túl nagy számossága a csoportoknak, pl. 5-7, melyekhez való szoros kapcsolódás az egyének számára kiegyensúlyozott biztonságot ad.

1.3.              Demokrácia

Egy adott társadalom életében meghatározó, hogyan alakítja ki saját normáit, szabályait, ügyel-e ezek betartására, stb. Hierarchikus hálózatokban egyszerű a helyzet: mindig a vezérnek van igaza – de ha nem így lenne, akkor hoznak egy új törvényt, rendeletet, s automatikusan érvényesül az előző pont. Rugalmas hálózatokban elfogadják a közös minimumot – jellemzően alkotmány formájában, majd a kereten belüli döntéseket a szokásoknak, törvényes eljárásoknak, elfogadott etikai normáknak megfelelően hozzák meg. A világ leggazdagabb, ezért legfejlettebbnek mondott részén évszázadok alatt alakultak ki az un. polgári/liberális/jogállami formák. Felismerték, hogy szükség van a jogállami/alkotmányos keretekre, az alapvetően kétosztatú rendszerek sokáig biztosítani tudták a társadalmi stabilitást. Ez a stabilitás azonban meghatározó mértékben azon alapult, hogy a két politikai tömb hatalmi centrumai egyéb kérdésekben is kiegyeztek, kvázi-oligarchikus rendszerek alakultak ki. A kiábrándultságon túl műszaki-technológiai lehetőségek is lehetővé tették, hogy sokkal differenciáltabb érdek- és értékcsoportok alakuljanak ki – ez elsősorban a „progresszív” oldalon megjelenő identitás-csoportokban valósul meg.

Kevés diffúzabb fogalom létezik, mint a demokrácia - gyakran hivatkozunk rá, de mást- és mást értünk ezen. Ha nem tisztázzuk, akkor nem tudunk pontos választ adni a következőkre sem: Melyek demokráciánk legsúlyosabb bajai, hogyan lehet ezeket gyógyítani? Milyen kihívásokkal kell szembesülnie a demokráciáknak a XXI. században? Hogyan illeszthetőek a demokratikus elemek? Milyen államszervezet, önkormányzatiság, választási rendszer szolgálja az értékeket? (A fogalmat legtöbbször mint társadalom szervezési formációt, a politikai rendszert tárgyalják - de ezzel azért sem kívánok foglalkozni, mert erről nagyon részletes irodalom található).

1. Demokráciánk betegségei

Egyaránt a görögöktől kaptuk a demokrácia=népuralom fogalmát, valamint Platón állam-elméletét, melyben a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni. Ugyanakkor a modern, mai értelemben vett demokrácia története Angliában kezdődött, amikor kialakult a rendi képviselet, a parlament intézménye. Eltekintve Svájctól, ahol kezdettől fogva meghatározó volt a közvetlen beleszólás lehetősége, ettől fogva azt rendszert tekintettük demokratikusabbnak, ahol minél több emberre terjedt ki a szavazójog. A felvilágosodás kora óta egyre nagyobb szerepet kapott a hatalommegosztás (fékek és ellensúlyok) elve, ebben az USA alkotmánya a mai napig az iránymutató. A mai értelemben vett demokráciáról, mint intézményrendszerről is, lényegében ettől az időtől kezdve beszélhetünk.

A jelenleg (az euro-atlanti világban) általános polgári/liberális demokráciával szemben kétféle, sok tekintetben jogos kritikát szoktak megfogalmazni: az egyik szerint a döntések nem legitimek, mivel nem a nép hozza meg a azokat. "Kartell pártok" jönnek létre, általánossá válik a state capture. Az aktív állampolgári részvétel hívei szerint az jelenti a valódi demokráciát, ha a döntéseket a nép önmaga, közvetlenül hozza, népszavazással vagy a bázis-demokrácia konszenzuális eszközével. A közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani az interneten, SMS-sel. A másik szerint a többségi, így a közvetlen  demokrácia is ahhoz vezet, hogy a tömegek pillanatnyi igényeinek kiszolgálásával a populizmus és a demagógia uralkodik, ami autarchikus, netán diktatórikus rendszerekhez vezet. Megalapozott szakmai döntéseket nem lehet népszavazással hozni, s a gyakran változó környezetben ez nem is oldható meg. Ezért ők a képviseleti/parlamentáris (polgári) demokrácia hívei. Goethet ritkán idézik: A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek.

A modern – piacos, demokratikus és jóléti – tömegtársadalmakban szinte észrevétlenül bukkant elő egy különös probléma: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fontosságú döntést kénytelen meghozni. A túl sok döntés tanácstalanná, tanácstalanság pedig döntésképtelenné tesz. Ebben a helyzetben a döntés felkínálójának – a kormánynak például az új nyugdíj-, vagy választási rendszert kialakításánál; a vállalatnak, amikor a polcra kihelyezi az árukat – lehetősége van befolyásolni a döntés előtt állót. A kérdés: miként teszi ezt? Polgári demokráciánk szomorú tapasztalatai szerint az egymással versengő pártok mindent megtesznek azért, hogy ezt a terhet "levegyék a vállunkról" – így látszólag könnyen emészthető „kérdéseket” tesznek elénk, melyek lényege: „Akarsz-e jobban élni, segítesz-e elzavarni AZOKAT a gazembereket?” Azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy a polgári demokrácia többé-kevésbé hasonló formai keretei közt a kialakult kulturális örökségek alapján mennyire eltérő az együttműködésen, egyeztetésen alapuló skandináv, és a „veszekedős” dél-európai-, valamint a tragikus kettészakadáshoz vezető „friss demokráciák”, ezen belül különösen a hazai modell. Ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy mi ered a demokrácia rossz értelmezéséből, s mi a hibás gyakorlásából.

1. Mit jelent a „nép uralma”?

Mit jelent a „nép" fogalma? Legjobban a homo sapiens sapiens fogalmával, az emberiséggel azonosítható. Amikor az emberiséget érintő kérdésekben döntünk, akkor nem csak a magunk, de egyben a gyerekeink, utódaink sorsáról is. Ebben az értelemben a NÉP is alapvetően elvi konstrukció, a gyakorlati kezelhetőség érdekében leegyszerűsítve a választópolgárokat, uralmon pedig a meghozott döntéseket, s azok teljesülésének ellenőrzését értsük. Különbséget kell ezért tennünk a nép és a választópolgárok többsége között, megfogalmazva a demokrácia első követelményét:

1. ismérv: méltányosság.

A mindenkori kisebbség is a nép része. Demokráciában nem hozhat semmiféle kisebbség a többségre kötelező döntést, sőt, a többségi döntés sem irányulhat a kisebbség bármilyen kirekesztése ellen. Másképpen megfogalmazva: csak az a többségi viselkedés legitim, mely fordított esetben kisebbségben/többségben  is elfogadható lenne. Nem születhet olyan megoldás, melyben az egyik csoport a másik hátrányára jut előnyökhöz.

2. ismérv: a döntés nem azonos a többségi szavazással,

a többségi szavazás önmagában nem jelenti a demokrácia biztosítékát.  A döntés: problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. A demagógia valós veszélye miatt nem a „népuralmat” kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – melyek a jó döntés feltételei. Lássuk be, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége – a döntéselmélettel foglalkozók szerint az egyszerű többségi szavazás az a módszer, mely a legkevésbé képes biztosítani, hogy megalapozott, jó döntések szülessenek. Ezért olyan eljárást kell találni, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül az előnyök-hátrányok mérlegelésével, a felelősség vállalásával lehet és kell választani: dönteni. Mindez alapuljon a társadalmi csoportok együttműködésén - lehetőleg konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – valójában ezt lenne hivatott szolgálni a liberális demokrácia, melyben ezért vetélkednek egymással a pártok, létezik a hatalommegosztás, cselekvő és tudatos állampolgárok alakítják saját sorsukat, de tudjuk, ennek milyen nehézségei vannak a gyakorlatban. Azt is tudjuk, hogy a lehető leggondosabb előkészítés, szakszerű döntés ellenére sem lehetünk biztosak az eredményben: változhatnak a feltételek, körülmények.

3. ismérv: ellenőrzés. Egyaránt értékelni kell a célok megvalósítását, az eltéréseket - és a végrehajtókat. Ehhez intézményi garanciákat kell kiépíteni - pl. kormányzati tervek átláthatósága, visszajelzések rendszerének kiépítése, költségvetési tanács, média, professzionális intézmények. A nép közvetlenül nem, de a civil szervezeteken keresztül vehet ebben részt.
4. ismérv: közjó Feltételezzük, hogy a demokráciában alapos előkészítés után, az érintettek közreműködésével születnek döntések - de mi biztosíthatja ezek jóságát, azt, hogy a nép döntése valóban a nép érdekében történik? Pontos kritériumokat ehhez nem lehet megadni, de segíthet, ha meg tudunk egyezni abban, hogy mit is értsünk e fogalmon. Sokan sokfélét értenek ezen, ezért vannak, akik ezt gumi-fogalomként használják. Ideológiai alapon mondhatja valaki, hogy az emberek javát az szolgálja, ha Magyarország Mária országa, vagy ha erős és büszke a szuverén nemzetünk - vagy éppen az, ha érvényesülnek a kommunisztikus elosztási elvek, netán épp ellenkezőleg, a korlátozatlan piac jelenthet csak megoldást. Ezért hasznos, ha ehhez csak értelmezési keretet adunk, mely akár mindenki számára is elfogadható:közjón a gazdaság, társadalom, kultúra, környezet hosszú távú fenntarthatóságát, az "unokáinktól kölcsönkapott Föld"-et értsük ezen.
5. ismérv:egzisztenciális függetlenség. A demokratikus részvételt jogok biztosítják - a valódi lehetőségek azonban ennél szűkebbek. Ezért a választópolgárnak olyan egzisztenciális helyzetben kell lennie, hogy valóban a közjót tekinthesse döntése kritériumának, s szavazatát ne lehessen olcsón, egy kiló száraztésztával megvásárolni.
6. ismérv: tudás, információ rendelkezésre állása. Az kell, hogy mindenki hozzájuthasson a döntéshez, a demokrácia gyakorlásához szükséges ismeretekhez. Ehhez állampolgári ismeretekre, kiegyensúlyozott tájékoztatásra, valamint független intézmények által is ellenőrzött információkra van szükség.
7. ismérv: választópolgárok egyenlősége Kissé nyakatekert megfogalmazás, de arról van szó, hogy egyénenként természetesen nagyon eltérő a politikára való befolyásunk (nem csak a gazdasági helyzetből, hanem az ismertségből, egyéni képességeinkből is adódóan), de minden választópolgár sorsa ugyanannyit számítson, mint másoké, s mindenkinek legyen lehetősége véleményét kinyilvánítani.
8. ismérv: legitim szabályok. Általánosan elfogadott, így legitim szabályokra és eljárásrendekre van szükség. Ez nem csak a kisebbséget védi: a teoretikusan kívánt, konszenzusra irányuló döntési eljárás esetén sem várható, hogy a nép minden egyes tagja is azonosulni tudjon a döntéssel, de fair és előre rögzített eljárás esetén elvárható, hogy elfogadják az eljárás eredményét.
9. ismérv: érintettek részvétele. Elvileg is kizárt, hogy minden döntésben mindenki részt vegyen - de alapvető kérdésekben (alkotmány, parlamenti választások) csak az adhat legitimitást, ha nagy a részvétel.

A fentiek olyan ismérvek, melyek megvalósítása nem reális cél – de akkor is törekedni kell rá. A polgári/liberális demokráciát nem elsöpörni – hanem továbbfejleszteni kell. Egy hosszabb anyagban fejtettem ki ennek lehetséges módját – de legalább azt védjük meg, ami van.

Ugyanakkor látható, hogy a világ nagyobbik részén még távolabb vannak ezektől az ismérvektől, mint amit „A” Nyugat képes produkálni. A megoldásról a következő fejezetekben – kultúra, környezet – lesz részletesebben szó.

1.4.              Közös identitás

Mindegyikünknek van identitása: kinek gondoljuk magunkat, mi a fontos a számunkra. Elsősorban ezen az alapon találjuk meg a társadalom hálózatában a helyünket. Irreális elvárás lenne, hogy ha egyre nagyobb közösségeket nézünk, azt várhatnánk, hogy annak is homogén identitása legyen – de az már előzetesen látszik, hogy ha ezek a rész-identitások egymásnak feszülnek, akkor az rombolja a kohéziót.