Dobjuk ki a kapitalizmust, a liberális demokráciát
Dobjuk ki a kapitalizmust, a liberális demokráciát
a szótárunkból.
Az ismerőseim közt a magyar átlagot jócskán meghaladóan vannak a kapitalizmus és a liberális demokrácia hívei, akik valószínűleg élből visszautasítják a javaslatot. A maguk szempontjából tán igazuk is van – ők azt értik e fogalmak alatt, amit anno megtanultak.
Az évek során vegyészmérnöki tudásomból nem sok maradt – de még azt tanultam, hogy a szavaknak, fogalmaknak pontos jelentése van. Így pl hogy mely szénatom számú vegyületek alkotják a benzint, petróleumot, gázolajat – s könnyen utána tudok nézni, hogy mekkora hőmérsékleten választhatók el egymástól. Persze, a gyakorlatból megtudhatom, hogy ezek a határok tűréshatáron belül érvényesülnek – de azért igencsak zűrös lenne a kutaknál összekeverni a benzint és a gázolajat.
Mindez egészen másképp van a humán területeken – különösképp a politikában. Legutóbb az tűnt fel, hogy az egykori politikus, ma elemző nehezményezte, hogy a pártok közül senki sem áll ki a kapitalizmus eszméiért, illetve amikor egy neves filozófus azon sajnálkozik, hogy ma nem népszerű a liberális demokrácia eszménye. Pedig ezen nem is szabad csodálkozni, hiszen mindenki mást ért e fogalmak, kifejezések alatt.
A kapitalizmus, mint társadalmi rendszer a feudalizmust váltotta – eddig az alternatívája egyedül a szocializmus kínálkozott, az, aminek a gyakorlata méltán és csúfosan megbukott. Ezért azután joggal állíthatják azok, akik a kapitalizmuson a tőke uralmát, a magántulajdon meghatározó szerepét és a piac létezését értik – hogy ma az egész világon kapitalizmus van, így azután minden gond és baj forrásának a kapitalizmust tartják.
A különfél izmusok használata emberi találmány, hiszen a kultúránk, mely megkülönböztet minket az élővilágtól, legfontosabb eleme a nyelv – ennek segítségével örökítjük át egymásnak a meséinket, hagyományainkat, a tudományos eredményeket. Ugyanakkor nyelvünk arra is alkalmat ad, hogy elrejtsük a gondolatinkat, vagy hogy ne a valóságról, hanem annak a bennük élő képzetéről beszéljünk.
Egy bon mot szerint aki nem kapitalizmus-kritikus, annak nincs lelke – viszont aki antikapitalista, annak nincs esze. Bár még ma is a GDP, a növekedés és a profit az, amit a legtöbbször hallunk, ha a gazdaságról van szó, egyre többen állítják, hogy ez a fétis mennyire ártalmas a környezetünkre, a társadalmi viszonyok alakulására – vagy hogy mennyire ártalmas lehet a tömegkultúra, melynek ma leginkább reklámhordozó szerepe van. Nem véletlen, hogy az OECD, melynek deklaráltan a fő célja a tagállamok gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi tevékenységének összehangolása – kialakította a maga jól-léti indexét (https://www.oecdbetterlifeindex.org/)[i] , melyben az „anyagi életkörülmények (lakás, jövedelem, munkahely) és az életminőség (közösség, oktatás, környezet, kormányzás, egészség, élettel való elégedettség) tekintetében. , biztonság és a munka-magánélet egyensúlya)” szerepelnek. Tekintve, hogy a parlamenti mandátumokat és az osztalékokat, fizetéseket nem ezek alapján osztogatják, minden kapitalizmus kritika akár jogos is lehet, de nehezen képzelhető el olyan társadalom, melyben az anyagi és szellemi javaknak, valamint a kapcsolatoknak –vagyis a tőkének – ne lenne szerepe, ahol nem azért fektetnek be javakat, hogy annak ne legyen hozadéka, vagy ahol megszűnik az emberek közti, bármennyire is pozitív értelmű vetélkedése, ahol ne lehetne az embereknek személyes tulajdona.[ii]
A liberális demokráciának – bár megvan a saját baja is – az legnagyobb hátránya, hogy azt nem a polgári/parlamentáris demokrácia, a jogállam szinonimájaként használják sokan, hanem jelzős szerkezetként. Jobbról a gyűlölt progressziót, a nemzeti érdekek, a nemzeti kultúra elárulását társítják hozzá, balról pedig – szintén helytelenül, de a „neoliberalizmussal” azonosítják. (Számomra mindkét átnevezés csacskaság – de a létezésüket, mint valóságot tudomásul kell vennem.) Még a nálunk szerencsésebb országokban sem érvényesül tökéletesen az, hogy a választóktól, a néptől való felhatalmazás alapján a képviselők komoly és felelős viták során alakítják ki a köz javát szolgáló intézkedéseket. Ahogy a „létező kapitalizmust”, hasonlóan azt leginkább kifejező politikai intézményrendszert is sok mindenben lehet kritizálni – pl. a valódi átláthatóságot, a lobbisták szerepét – vagy éppen azt, hogy a „nép” részvételét leszűkíti a választásokra. S épp ebből táplálkozik a másik oldali kritika: nem elég védett a látszólag közvetlenül a néphez forduló demagógok, populisták erősödésével szemben.
A jelzős szerkezetként való kezelés arra csábít, hogy további „demokráciákat” azonosítsunk, pl közvetlen, egalitárius, mandátum, minimális, deliberatív, ellenőrző, illiberális, plebiszciter, likvid, politikusok nélküli – bőséget teret adva a demokráciaelmélettel foglalkozó politológusoknak valamint a publicistáknak.
Egy egyszerű, rövid távon megvalósítható megoldás, ha ezután a piacgazdaság és a polgári demokrácia előnyei mellett állunk ki. De a fogalomhasználat finomítása csak a kezdet lehetne – az izmusokkal kell folytatni. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne egy asztalhoz ültetni a Karátson kör[iii], a Carl Menger Intézet,[iv] az Oltalom Egyesület[v] és pl az alternatív színházak képviselőt[vi], abban valószínűleg egyetértenek, hogy Magyarországon a jogállamiság helyreállítása, az oktatás és az egészségügy lennének a legfontosabb prioritások – de abban már nem lenne egyetértés, hogy a probléma tárképre ki mit és hogyan helyezne el. Laikus szemlélőként csak kapkodnánk a fejünket az érvek és ellenérvek, az egymás melletti elbeszélések, a meg-nem-értések özönében, de az biztos, hogy legalább négy csokorba sorolhatók az egyes témák: gazdaság, társadalom, kultúra, környezet. De ha valamiben egyetértésre kell jutnunk, ahhoz találnunk kell egy közös pontot, megértést. Ilyen lehet az, hogy lássuk: ez a négy pont kapcsolódik a többihez, ha bármit teszünk, annak van hatása. Az egyetértési pont az lehet, hogy ezeknek a hosszú távú fenntarthatósága lehet az a közjó, amit biztosítani kell az emberek, nemzetek, a Föld egészének jól-létéhez.
A kultúrával érdemes kezdeni. Ugyanis a hivatalos politika szerint ezeréves államunk és kereszténységünk határozza meg a lételemünket – azonban a kultúránk tesz minket magyarrá. Ennek pedig legfontosabb eleme a nyelvünkhöz kötődik – az amúgy horvát Zrínyi, a szlovák Petőfi és a zsidó Örkény István és Kertész Imre nyelve. Jókora túlzással, de az ökopolitikusok az amishokhoz hasonló önellátó biogazdálkodásra fognának bennünket, a közgazdások a GDP-ről és költségvetési egyensúlyról, a szociálpolitikusok az esélyteremtő programokról, bér- és nyugdíjemelésről beszélnének. De ha elakadnak, ott a lehetőség, kérdezzék meg egymást: a gazdaság, társadalom, kultúra közös, hosszú távú fenntartása hogyan biztosítható. S mindezzel akár egy önmagát nemzeti konzervatívnak valló is egyetérthet.
[i] https://www.oecdbetterlifeindex.org/
[ii] A kapitalizmus mellett ill. ellen szóló megközelítéseket tán legjobban Kornai János: Milyen is hát a tőke a 21. században? c. írása szemlélteti. Közgazdasági szemle, lXii. évf., 2015. szeptember (909–942. o.)
[iii] https://www.okopolitika.hu/harmadik-ut
[vi] https://foursquare.com/levente_sz/list/alternat%C3%ADv-sz%C3%ADnh%C3%A1zak
