Neolib komcsi - a kultúráról

tetrahedron-2070950_960_720.jpg1.   Kultúra

 

Nyelv, szuverenitás és szubszidiaritás. Előzmények:

https://geo1.blog.hu/2019/08/12/egy_neolibsi-komcsi_feljegyzesei

https://geo1.blog.hu/9999/12/31/neolib_komcsi_a_tarsadalom_fenntarthatosagarol

A szónak többes jelentése is van. Az első az a hétköznapi, aminek a jelentőségét az alábbiak szerint érthetjük meg: a 2. világháború alatt többen javasolták, hogy a kultúrára fordított költségeken is radikálisan csökkenteni kellene. Churchill (állítólag, de olyan szépen hangzik, hogy igaz is lehet) erre azt felelte: ha nem tartjuk fontosnak a kultúrát, akkor nincs miért harcolnunk. A kultúránk az, ami megkülönböztet minket a (természeti) környezetünktől, ezért védeni, óvni kell a kulturális sokszínűséget. Miközben tudjuk, érzékeljük a tömegkultúra általános, lefelé nivelláló hatását, azt is tudjuk, hogy a zenétől, táncon át a festészetig (és az egyéb ágakban is) milyen megtermékenyítő az eltérő kultúrák találkozása. A kultúra meghatározó részébe – beleszületünk. Ez különösen igaz a nyelvhez kötődő műfajokban, elsősorban az irodalomban. Mindenképpen biztosítani kell, hogy az alapfokú iskolákat anyanyelvükön végezhessék a gyerekek, de de a középfokú oktatásban már fel kell készíteni a két- vagy többnyelvűségre.

A kultúrának van egy másfajta értelmezése is, ez pedig az, ahogyan gondolkodunk, melyek az értékeink, ami meghatározza a viselkedésünket, másokkal való kapcsolatainkat. Ha valakit jól ismerünk, nem okoz gondot, hogy megítéljük róla, mennyire belenyugódó a helyzetébe, az egyéni vagy a csoportos megoldások híve, macsó vagy a másságot is elfogadó, mennyire fél a változásoktól, a mának vagy a holnapnak él, élvezi-e az életet vagy mindig elégedetlen, aki „akkor érzi jól magát, ha rosszul érzi magát” – s még számos szempontot említhetnénk. Ezek a tulajdonságok nem a genetikától, öröklött génjeinktől, hanem az edukációtól függ: sok minden már eldől a terhesség idejében vagy életünk első 3 évében, de hat ránk a családunk, környezetünk, hogy mit tanulunk az iskolában – vagy a papoktól, akiket (és a vallásunkat) nem magunk választjuk. (Nem ellenőriztem: Csányi Vilmos szerint 90 %-ban hiedelmeink vezérelnek minket, s 10 százalék a saját, közvetlen tapasztalat.) Könnyen megállapítható, hogy ezek a jellemzők leírják a kisebb-nagyobb csoportokat is, némi gond akkor van, ha egyes népcsoportokat, országokat akarunk így leírni. Sokan óvnak az un. nemzet-karakterisztikától, azzal, hogy ebből könnyen születhet általánosítás, abból előítélet, ami azután rasszizmushoz is vezethet. Természetesen veszélyes egy túlzó általánosítás – de ugyanennyire  az, ha ezeket a kulturális tényezőket nem vesszük figyelembe. Az első eset a nacionalizmusoké: saját jellemzőiket pozitívnak állítják be, ami megkülönbözteti őket másoktól – az eltéréseket kiélezve utasítanak el másokat. Ez csak konfliktusokhoz vezethet. (Jellegzetes érvelési hiba a Magyarországon oly divatos keresztény-muszlim ellentétre való hivatkozás – miközben jól tudható, hogy a Közel-Keleten élő keresztények kultúrája sokkal közelebb áll a környező, muszlim világhoz, mint az európai keresztényekéhez.) A másik véglet a liberálisoké: az egyéni szabadságból kiindulva, azt elsődlegesnek tartva nem veszik észre (vagy jelentőségét lekicsinylik) annak, ha jellegzetesen közösségi, alávetett társadalmak alakultak ki (a vallások többsége ilyen), vagy ha történelmi tapasztalatok alapján kialkult a hatalommal való megegyezés szükségessége. (A törökök elől több sikerrel kecsegtetett egyénileg, vagy családi alapon elbujdosni a nádasba, mint szervezetten ellenállni – s még ha megmosolyogtató is, hogy Magyarországon egyidejűleg létezett Kossuth apánk és Ferenc Jóska kultusza – a Horthy, majd a Kádár korszak után nem is csodálkozhatunk, hogy rövid idő múlva „önként és dalolva” feladtuk egyéni és közösségi szabadságjogainkat, a civil kurázsi, a citoyen magatartás helyett miért is dőlünk be a hamis biztonság-igéreteknek). Minden létező ország talál a történelmében fényes – és rendszerint a gaz ellen miatti sötét lapokat. Hős eleink elfoglalták a hont – de erről már nem tudjuk megkérdezni az avarokat. Dicsőségesen, hun eleinkhez méltóan harcoltunk – míg be nem verték a fejünket Augsburgnál. Hősiesen, de hiába harcoltunk a tatárok ellen – ma a Kurultájon ünneplünk együtt velük. A török elleni harcunk dicsőségét jelzi a mai napig is a déli harangszó – miközben Hunyadi János a románok és a szerbek nemzeti hőse is egyben. A szabadságharcunk bukása után – melynek vezéralakjai a kor liberálisai voltak! – a kiegyezéssel indult fejlődésnek az ország – megfeledkezve, hogy „csak” a kül-, had- és pénzügyekben mondtunk le az önállóságunkról, s a nemzetiségekkel való konfliktusaink vezettek el a trianoni békediktátumhoz. Amit az a Horthy fogadott el (szemben a végsőkig ellenálló Károlyival, de ez igaz a Tanácsköztársaságra is) akinek kultuszát éljük, éltetik meg velünk – s kinek dicsőséges uralkodása több százezer honfitársunk halálában és egy újabb vesztes világháborúval mérhető. Egy hősies beszéddel romba döntöttük a kommunisták uralmát és kizavartuk a ruszkikat az országból – majd bolsevik tipusú kormányzást valósítunk meg, s keblünkre ölelünk minden volt kommunista vezért és ügynököt, aki a hatalmunkat szolgálja. S ha joggal elvárjuk, hogy egyik népnél se tartsanak minket alávalóbbnak – akkor mi sem tarthatjuk másoknál többre magunkat. Persze, szépen hangzik, hogy „Magyarország az első”, nekünk a saját érdekeinket kell képviselnünk – de mi is lehet az érdekünk?

1.1.              Szuverenitás és szubszidiaritás

Az ország, a haza, a nemzet sikeresen alkalmazkodjon a változó világhoz. „Önállóságunk megvédése” csak az Európai Ügyészség távoltartását, az önként vállalt EU normák alóli kibújási szándékot leplezi. A kulcsszó a szubszidiaritás, vagyis az, hogy a döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol erre a források, ismeretek és a rendelkezésre állnak.

Hogyan kapcsolódik a szuverénnek tartott homo sapiens  sapiens másokhoz, mi értelme van a szuverenitásnak, mit hol oldjunk meg?

1.1.1.  Közvetlen kapcsolatok

 

Szociológiai, humánetológiai alapon figyelembe kell venni, hogy valódi közösségek (teljes bizalom, közös célok, formalizált szabályozás és szankció nélküli működés, a potyautas-szindróma megjelenésének veszélye nélkül) csak kis létszámú csoportok esetében valósulhat meg - 5-max 9 fő a határ (ez érvényesülhet a nagyszülő- szülő- gyerek kapcsolatokban, vagy rendkívül szoros baráti körben.)

Az 5-15 fős csoportok esetében már fokozatosan megjelenik a közös szabályalkotás és szankcionálás szükséglete. Ezen a szinten még nem okoz gondot a tagok közti egyenrangú kommunikáció.

A 15-50 fő nagyjából a feudális nagycsaládok, mint termelő egységek - vagy éppen a kisebb lakóközösségek, start-upok, vállalati egységek szintje is). E szinten - amennyiben nem csupán ismerősök, hanem közös céljaik vannak, akkor megjelennek a szükséges funkciók - pl. a viták, megbeszélések levezetésére, az adminisztráció, pénzügyek kezelésére, a feladat-megosztás koordinálására, stb.

A következő fok határa 150, újabban az internetes kapcsolatokkal ezt sokan kiterjesztik 250 főre. Ekkorák a természeti népek csoportjai, ez az a nagyság, melyen belül intenzív kapcsolatokat tudunk ápolni, mivel mindenki személyesen ismer mindenkit (habitusát, értékeit, stb). (Érdekes történelmi, biológiai adalék: kb 500 fős népesség kell ahhoz, hogy a vérfertőzés elkerülhető legyen.) Ez megfelelhet egy lakóközösségnek, társasháznak vagy falusi utcának - s nagyjából ilyen létszámúak a kibucok is. 

A dolgot árnyalja, hogy egyidejűleg több csoportnak is tagjai vagyunk: például a közeli barátoknak is van saját családjuk, munkahelyi kollégáinknak más- és más lehet a hobbija, világnézeti vagy politikai kötődése.

A látszólagos könnyebbség és vélemény nyilvánítás nagyobb lehetőség ellenére a valóságban az internetes kapcsolatok kevésbé fókuszáltak: nehezebb a vitában a témára koncentrálni, metakommunikáció hiányában könnyebb félreérteni a másikat, s nehezebb az egyének egyenrangú részvétele. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb (ön)fegyelemre, a kötöttségek vállalására, adminisztratív szabályozásra van szükség.

Mindez időigényes, de eddig a szintig megoldható a "közvetlen" beleszólás - ha másképp nem, úgy, hogy a kisebb létszámú csoportok szószólókat választanak maguk közül, akik egymással tisztázzák a kérdéseket, majd érdemi döntésre visszaviszik a javaslatokat a kisebb közösségekbe. Elektronikus háttérrel természetesen könnyedén megoldható, hogy számos vélemény nyilvánító vagy ügydöntő szavazást tartsanak -

1.1.2.  Társadalom-szerveződés: szintek és gyakorlat

Az eddigiekben nem volt érdekes, hogy mi a téma, miről is tárgyaljanak, döntsenek - a továbbiakban érdemes elgondolkodni ezen.

  1. Önkormányzatiság - alsó szint. Közvetlen tapasztalat és befolyás

A következő kapcsolati szint 1500 - 2000 fő, de internetes "támogatással" lehet akár 3000 is. (Ezek a számok nem tudományos, hanem tapasztalati véleményen alapulnak). Egy ekkora csoportban lényegében mindenki megismerheti egymást - ha ez inkább csak felületes, "tudom, hogy kiről van szó" szintű is - erős kapcsolat viszont csak akkor alakulhat ki, ha léteznek erős kulturális kötelékek, közös történetek, célok, elfogadott szabályrendszerek és teljesítmény, ill. státus rangsorok - s ami tán a legfontosabb: e körön belüli kisebb csoportok. Vagyis ekkorának becsülhetjük az önkormányzatiság első szintjébe tartozók körét, ahol elvárható, hogy mindenki megfelelő ismeretekkel rendelkezzen a döntésekhez.

Jellegzetes döntések: szociális segély- és támogatás, fogyasztói értékelés, oktatás, közműellátás alapszintű szervezése, közösség-építés

Ezen a szinten megállapítható a tényleges szociális helyzet, működhet az egymásra figyelő s egymást segítő támogatási rendszer; érvényesíthető a közvetlen befolyás az együttélési normák betartására. Eldönthető a buszmegálló legjobb helye, eldönthető, hogy az iskola vagy az önkormányzat ablakát kell-e kifesteni, egy kisbuszt kell-e venni a diákok, betegek utaztatásra, vagy megoldható a „telekocsi”. Mire használják fel az önkormányzati bevételeket, mit tudnak önkéntes munkával elvégezni.

  1. Mitől város a város, kistérség a kistérség?állampolgári részvétel

Egy város (funkciójában) környéke központja – közvetlen környéke elsőszámú felvevő helye – pl élelem, ipari és szolgáltató tevékenységek munkaereje - s szolgáltató/ellátó központja, legyen az gimnázium, orvosi szakellátás, államigazgatási helyi intézmények, mozi, étterem. Ahhoz, hogy megjárjuk az oda-vissza utat, ne legyen szükség egy egész napra. Szerencsés esetben egy város vonzáskörzetével együtt alkothatja a járást vagy kistérséget. Ez az a keret, ahol koordinálni érdemes a hulladékkezelést, a közmű-ellátást, ahol értékelni lehet és érdemes a közszolgáltatásokat.

Az országon belül is jelentős eltérés van a település-szerkezetben, ezért 10-60 e fő lehet egy város és átlagos vonzáskörzete, s ezt tekinthetjük az önkormányzatiság 2. szintjének.

Jellegzetes döntések: költségvetés; iskola vagy mozi kifestése; helyi sportkör támogatása; szociális keretek elosztása; munkahelyteremtő programok felügyelete/támogatása; pedagógusi, háziorvosi pályázatok értékelése; közösségi- és szociális munkaprogramok jóváhagyása; helyi adók kivetése – megjelenik a funkcionális szakértelem szükségessége.

  1. Magas szintű ellátási központok - régiók -moderált állampolgári részvétel

 

Legyen egyetem és főiskola, széles kulturális kínálat színházzal, legyen integrált és magas szintű egészségügyi ellátás.

Legyen kapcsolódás a gyorsforgalmú közlekedéshez, 1 napon belül oda-vissza elérhető legyen bármely intézmény.

A központ területén belül legyen értelme a közösségi közlekedés optimalizálásának (közút vs vasút), ezen belül közvetlenül hatnak a kiemelt fejlesztések (munkaerő, helyi kkv-k kapcsolódása, stb.)

A már kialakult struktúrákhoz igazodva kb. 100 km-es átmérőben 1,5-2,5 millió ember alkothat 1-1 életképes régiót. (A történelmi hagyományoktól, földrajzi helyzettől függően nagy eltérések is lehetnek.)

Jellegzetes döntések: költségvetés (delegált és /vagy bevételi források alapján) regionális közlekedési hálózat optimalizálása; szociális- és működési keretek elosztása; regionális közmű- és szolgáltatásfejlesztési projektek jóváhagyása; regionális közmű- és szolgáltatás felügyelete és /vagy működtetése; EÜ, oktatás, kulturális költségvetés jóváhagyása. Ezen a szinten már nélkülözhetetlen a hiteles szakértelem, a demagógia kizárása.

Ez az a szint, ahol mai tudásunk szerint még megvalósítható, hogy komplex döntések előkészítésében, kialakításában részt vegyenek az állampolgárok - ha a döntéshez elegendő idő áll rendelkezésre.

  1. Nagyrégiók - előnyös kapcsolatok lehetősége

A földrajzi helyzet, a régiók közelsége határozza meg, hogy milyen - elsősorban vonalas - létesítményekkel célszerű egymáshoz kapcsolódni. Ilyenek az elektromos áram, fő közlekedési útvonalak, csővezetékek. Ezeket célszerű a régiók és országok között is összekapcsolni, optimalizálni. A földrajzi szomszédság valószínűleg történelmi sorsközösséget is jelent - ez meghatározó a nagyrégiók kialakításakor.

  1. "Nagyvilág" -polgári nyilvánosság

 

Jellemzője a világrendszerek léte és működése, ahol az üzleti-gazdasági élet átnyúlik a politikai határokon, s nemzeti keretek közt nem szabályozható.

Jellegzetes döntések: az egész Földre kiterjedő kontroll- és szabályozás az erőforrások felhasználásáról, a pénz-és tőkepiacról, a fegyverkezés ellenőrzése, regionális (Észak-Dél) fejlesztési programok,környezetvédelem, Tobin-adó beszedése, stb.

Ma örülhetünk, ha fellélegezhetünk, mert elfogadták az EU költségvetését, ha ésszerű kompromisszumokat kötnek az ENSZ-ben, vagy sikerül békét kötni egy háború után. Sokak természetes igénye, hogy beleszóljunk a világ dolgaiba – de erre az alapján kerülhet sor, ha megtanultuk a az 1 - 3 szinteket alkalmazni.

 Ha - a szemléltetés kedvéért - abból indulunk ki, hogy az EU-ban több, mint 500 millió ember él, 314 régió van (Nuts2), akkor a világban a közel 8 milliárd ember mintegy 5 ezer régiót alkotna. Ezekre (de többségükre) biztosan elmondható, a gazdaságuk, kultúrájuk, kapcsolataik közvetlenül is kötődnek a nagyvilághoz - de az egymás közti kapcsolatok, egyeztetések lehetetlenek. Látható, hogy a 3. és a 4. szintek között nagy az ugrás. Meglévő intézményként adódik, hogy az országok létét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mivel nagy a különbség az egyes országok nagysága, súlya között, belátható, hogy az USA-val, Kínával, Oroszországgal csak az eddigieknél integráltabb, föderatívabbb EU képes megfelelő súlyt képviselni. Ez a bontás közel van ahhoz, amit az ENSZ BT öt állandó tagja reprezentál: nélkülük ma nem lehet érdemi politikai döntést hozni a világban. (Láthatóan hiányzik India, Japán, s nincs képviselete Afrikának és Dél-Amerikának - de esélyük akkor lehet, ha valamilyen(kon)föderációt tudnak alkotni.)

 

1.1.3.  Nemzeti szuverenitás

Minden nehézsége, problémája ellenére evidenciának tűnik, hogy az EU integráció erősítése lehet számunkra a kívánatos: egységes kül- és védelmi politikai, gazdasági szabályozás és pénznem, közelítő szociálpolitika, egységesülő szabványok és sztenderdek, átjárható oktatás és képzés, közösségi közlekedés gerinchálózatai, stb.

Természetes a kérdés, hogy mi legyen a 27 EU tag országok szerepe, mi van a nemzeti szuverenitással? Az előbbiek alapján a szubszidiaritás elve alapján nem lehet erre  könnyű  választ adni, ami az eltérő nagyságból és a történetileg kialakult állapotok alapján válik nyilvánvalóvá. A kisebb országok maguk is 1 régiót jelenítenek meg, a nagyok 10-es nagyságrendet. Ez utóbbiaknál természetesen jelenik meg a koordinációs igény. Láttuk, hogy a kultúrák sokszínűségének fenntartása alapvetően nemzeti hatáskör - elsősorban a nyelv fenntartásával, megőrzésével. Egy társadalom fenntartása annak kohéziójától függ - ez egyaránt jelenti a szolidaritást, illetve annak a biztosítását, hogy az egyének megfelelő közösségek, bizalmi hálózatok tagjai legyenek, vagyis megtalálják és gyakorolhassák identitásukat. Mi más lehetne egy ország, nemzet lakosainak az érdeke? Természetes a nyelvhez, nemzethez való tartozás - ebbe úgy születünk bele. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a nemzet és az állam csak ritkán azonos fogalmak Európában. Központi akaratból, erőszakosan valósították meg ezt az egységet Franciaországban, külső erők hatására valósult meg Magyarországon, kevésbé homogén módon Olaszországban vagy Németországban, deklaráltan többnemzetiségű országokban élnek a spanyolok és a belgák - s ha a nemzetállamok szuverenitását tartanánk a legfontosabbnak, akkor nem is lenne értelmezhető a határon túli magyarok léte, s nagy kavarodás lenne, hogy akkor hova is álljanak az osztrákok, a tiroliak, stb. Megoldást csak a többes kötődés jelenthet: a hatásköröket a szubszidiaritás alapján célszerű megosztani, az EU a tagországok közösen gyakorolt szuverenitása, másrészt pedig a tagországok az EU részeiként is értelmezzék önmagukat, a nemzeti intézmények pedig őrködjenek és védjék a nemzeti kultúrát és hagyományokat.

Ha pedig valaki gyakran hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére – akkor alaposan figyeljük a kezét és a zsebét.

Pusztán ráolvasással nem alakul az a kultúra, mely az együttműködést, de minimum a „békés egymás mellett élést” biztosítaná. Az emberek és a kormányok, az „alul” és a „fent” felismerése kell ahhoz, hogy az ABC fegyverek, a klímaváltozás, a környezett/erőforrások túlhasználata, a MI ne szakítsák szét azt, amit békének nevezünk. Akkor lehet sikerre számítani, ha múltbeli sérelmek helyett a jövőre koncentrálunk, van közös „ellenség”, az érdekek és az értékek harmonizálhatók, s kialakul az egymás iránti bizalom. Ezt szolgálhatja a „planetáris tudat”, egymás megismerése, a nyilvánosság, a bizalom erősítése. A globális világban nehéz megállapítanunk, hogy valójában kik is azok az egyének, melyek azok a vállalkozások, akikkel találkozunk, „fake” vagy megbízható kategóriába tartoznak-e. Ha az egyénileg nehezen megszerezhető információk  a megszokott, megismert körből (a „buborékunkból”) választunk, akkor épp a globalizáció nyújtotta lehetőségeket nem használjuk ki. A megoldás a fogyasztóvédelem mintájára alakítható ki. Az adatgyűjtés technikailag könnyedén megvalósítható, de épp ez mutatja a dolog nehézségét is: ki ellenőrzi az ellenőröket – gondoljunk a titkosszolgálatokra, vagy éppen a Kínában kialakított, személyekre vonatkozó minősítési rendszerre.