Előzmények:

https://geo1.blog.hu/2019/08/12/egy_neolibsi-komcsi_feljegyzesei

https://geo1.blog.hu/9999/12/31/neolib_komcsi_a_tarsadalom_fenntarthatosagarol

https://geo1.blog.hu/2019/08/14/neolib_komcsi_a_kulturarol

1.   Környezetünk

Klíma, migráció

A növények és az állatok egyaránt táplálkozni és szaporodni „akarnak”, ennek módja a génjeikben öröklődik nemzedékről nemzedékre – majd alkalmazkodnak a környezetükhöz, így azután változatos fajok alakultak ki. Az emberi civilizáció akkor kezdett kialakulni, amikor őseink rájöttek, hogy a gyűjtögetés és vadászat nehéz tevékenységein könnyíteni is lehet. Azóta nem csak lakjük a környezetet, ha ki is használjuk, átalakítjuk, megbontva ezzel a korábbi rendet. A földműveléssel, állattenyésztéssel, szerszámok alkalmazásával egy több élelemhez és kedvezőbb létfeltételehez jutottunk. A természet iránti nosztalgiánk megmaradt – az erdőkből, mezőkből kisajátított lakóparkjainkban fákat ültetünk, számítógépünk kezdőképernyői csodás tájakat mutatnak, melyeket fel is kereshetünk, csak be kell ülnünk az autónkba vagy repülőre kell szállnunk. S persze, sok bajunk is van a természettel: „télen hideg van, nyáron meleg van, ősszel esik az eső, tavasszal sincs jó idő”. Földrajzi felfedezéseknek becézzük azt, ami lehetővé tette, hogy ne csak a szomszéd népek fejbeverésével gazdagodjunk – s egész jó kis világot építettünk ki magunknak, nagyjából a Föld népességének egyharmada számára. Mára kissé bonyolultabb lett a helyzet: sokkal többet veszünk el a természettől, mint amit az pótolni tudna, fejlett technológiánknak, hulladékainknak köszönhetően egyre szennyezettebbek a vizeink és földjeink, a ma jobblétéért feláldozzuk a jövőnket.

Az ember ma már olyan komplex és szorosan csatolt rendszereket képes létrehozni, melyeket   „ha szabályozni akarjuk, rendelkeznünk kell egy olyan modellel, amelynek komplexitása eléri a rendszer komplexitását. Ahhoz ugyanis, hogy „kézben tartsunk” egy rendszert, képesnek kell lennünk előre jelezni beavatkozásaink várható következményeit.” Még inkább veszélyzónában vagyunk, ha figyelembe vesszük nem csak magát az embert, hanem a környezetünket is.

A növekedés vagy a fogyasztás visszafogása ad-e jobb megoldást, van-e erkölcsi jogunk elvárni a napi megélhetési gondokkal küzdő szegényektől az áldozathozatalt. (A Föld lakosságának kb. a negyede él viszonylagos jólétben). Növekedés nélkül nem javítható az abszolút vagy relatív szegénységben élők helyzete, s nem teremtődnek meg a források a beavatkozások fedezetére – ezek mind olyan tényezők, melyeknek szerepelniük kell „kézbentartó” modellünkben.

Ha képesek vagyunk kolóniát tervezni a Marsra, termőföld nélkül tudunk növényeket termelni, húspótló készítményeket tudunk előállítani – akkor valószínűleg itt, a Földön is létrehozhatók akkora telepek, melyek lakossága biztosítani tudja az emberi faj túlélését. De nem hiszem, hogy túl sok ember számára lenne ez vonzó alternatíva. Ma kb a Föld lakosságának az ötöde él jólétnek mondható körülmények között, mintegy háromnegyede napi megélhetési gondokkal küzd. (Magyarország az első csoportba tartozik – de tudjuk, mintegy 30 % ezt valójában nem mondhatja el magáról.). Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy még közülük is sokan maradnának az ilyen telepeken kívül. Ha el is tekintenénk az alapvető emberi értékektől (minden ember egyenlőnek születik, szeressük felebarátainkat, s ld. a Társadalom fejezetben írtakat), akkor is azt jelentené egy ilyen „megoldás” – hogy a gazdaság legnagyobb része összeomlik, a társadalomat vad megélhetési harcok szabdalhatják szét.

A környezetvédelem és a klíma kérdése óhatatlanul összefügg – de azért érdemes különbséget is tenni: egyértelmű, hogy a természettől hódítottunk területeket a mezőgazdasághoz, falvaink, városaink felépítéséhez. Nyersanyagaink kitermeléséhez megmozgatjuk a földet, a technológiáknak olyan mellékanyagai vannak, melyek szintén szennyezik a környezetet. A természetnek nagy az önkorrekciós képessége – de nem határtalan. Ha egy kiránduláson a kisunokánk meglocsol egy fát – nem történik semmi, de ha egy város összegyűjtött szennyvízét vezetjük egy folyóba, akkor már pusztulnak a halak, növények. Ha olajos testtel megyünk vízbe – még nem tragikus, a tengeri olajfúrások, hajókatsztrófák már közvetlenül is állatok pusztulásához vezetnek.

Ma azonban elsősorban a klímaváltozás a legfontosabb kérdés. Tudósok eredményeire hivatkozva többféle elképzelés létezik:

1.1.              Klímaváltozás megítélése

Vannak, akik egyszerűen tagadják ennek a tényét – pedig csak ki kell nézniük az ablakon. Változnak a hőmérsékleti viszonyok, szélsőségesebb az időjárás.

1.1.1.  Vannak a Gaia-zöldek:

 ők azt hangsúlyozzák, hogy a Föld ökoszisztémája az elsődleges – s ők földtörténeti adatokkal bizonyítják, hogy a klíma korábban is jelentősen változott, most éppen egy kis-jégkorszak végén vagyunk, s a természet egyensúlyához arra lenne szükség, hogy a CO2 koncentráció megközelítse az 1000 ppm-et. (Most kb. 500-nál tartunk). Igaz, hogy a CO2 növekedése növeli az üvegház hatást, de ez nem lineáris, aszimptotikusan a max közelében vagyunk, további növekedés nem várható. A CO2-re szükség van a bioszféra egyensúlyához, a fossziliák kialakulásához, a mésziszap kialakulásával, a planktonok mélytengerbe kerülésével történő szén kivonásának az ellensúlyozására. Azt hangsúlyozzák, hogy bármekkora is a hatása, mégis csak egy fajt képvisel a homo homo sapiens, az eddig a mérsékelt övben élőknek el kell viselniük a néhány fokos hőmérséklet emelkedést, cserében az északi területeken is növekszik a hőmérséklet, a tundrák és a ma jégtakaróval fedett térségek helyén megjelennek az erdők, az ember számára sokkal elviselhetőbb lesz ez a vidék. Az északi jégtakaró megszűnése miatt felesleges aggódni, nem volt mindig itt jég. A sivatagodás elterjedését legeltetéses állattartással kell megakadályozni, az ős- és egyéb erdők pusztítását (így a fa ipari felhasználását) meg kell állítani. Ez a csoport is nagy ellensége a környezetszennyezésnek – de mint látható, a CO2 megítélésében radikálisan eltér a véleményük. Többnyire nem feltétlen ellenségei az atomenergia felhasználásnak (ld. eneriaszükséglet kielégítése), s hasonló okokból (éghajlathoz való alkalmazkodás, a mezőgazdaság számára igénybevett földmennyiség intenzív kihasználása miatt ) szükségesnek látják a GMO-t.

1.1.2.  Öko-újbaloldal

A legteljesebb elutasítása a civilizációs emberi tevékenységnek. Náluk ér össze legjobban a klímaváltozás és a környezetvédelem, a globalizáció- és kapitalizmus ellenesség (finomabban: „kritika”). Közdenek a CO2 kibocsátás, a GMO és a globális monopóliumok és a nagyvállalatok ellen.

Számukra a megoldást a helyi közösségek és önszerveződő csoportok létrehozása és működtetése jelenti, kikapcsolva a szállítást, a pénzt. Hívei a nemnövekedésnek, sokan még a föld eszközökkel való megművelését (ásás, szántás), bármilyen vegyszer használatát is elvetik.

1.1.3.  „Mélyzöldek”

Az előző csoporttól annyiban különböznek, hogy az emberi és az egyéb fajok közt semmiféle különbséget sem tesznek.

1.1.4.  Neoliberális klímaszkeptikusok

Ahogy gyanúsan figyelik (és értékelik) a környezetvédőket, úgy a klímavédőket is. Kritikusak – pl. kiskorúak kampányban való szerepeltetése miatt, hajlamosak e mozgalmakban csak a piacellenességet és az állami szerepvállalás növekedését látni.

1.1.5.  Klímavédők

Politikai és ideológiai tekintetben sokszínűek (így pl. a globalizáció és a piacgazdaság megítélésében), de közös vonásuk, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység miatt a légkörbe jutott többlet CO2-nek tulajdonítják. Jelenleg a társadalom legnagyobb részét reprezentálják. Számukra egyértelmű az ipari tevékenység és a klímaváltozás kapcsolata, az ok-okozati kapcsolat. Meggyőző adatokra, diagramokra hivatkoznak, pl. olyanokra, melyek az ipari tevékenység miatt a légkörbe jutó CO2 és a hőmérsékletváltozás alakulása közötti szoros korrelációt mutatnak. Számukra bizonyíték a jégsapka csökkenése, a hóhatár emelkedése a Kilimandzsárón és az Alpokban. Felhívják az egyéb veszélyekre is a figyelmet, mint pl. a tengerszint emelkedése miatt elöntött városok és területek, extrém időjárási jelenségek kialakulása, a Föld elsivatagosodása, az életkörülmények romlása miatt migráció megnövekedése, tengerek savasodása, édesvíz helyzet romlása, stb. Hívei az alternatív energiáknak – bár az atom megítélésében eltérnek a vélemények. Megoldásként az antropocén hatások csökkentését, megszüntetését követelik.

1.2.              A klímaváltozás oka

Számos ok létezik és létezhet, ilyenek az emberi tevékenységtől függő (antropogén) tényezők: az ipari tevékenységgel a levegőbe kijuttatott CO2, s ezzel az üvegházhatás növekedése, a környezet zöldjének a pusztítása (esőerdők, biomassza célú mezőgazdasági tevékenység, a természetbe való beavatkozások, stb.). Az embertől független tényezők: vulkáni tevékenység, Nap tevékenység változása, a Föld pólusánák elmozdulása, a Földet érő sugárzások, stb.).

Vannak adataink arról, hogy az emberi tevékenységen belül milyen részt képviselnek az egyes tevékenységek – de arról nincsenek pontos adataink, hogy ez hogyan aránylik a természeti tényezőkhöz. Erről – tudomásom szerint – csak becslések léteznek, mely alapján 1/3 arányt képviselnek az antropocén hatású tevékenységek.

1.3.              Mekkora CO2 koncentráció tekinthető kívánatosnak?

Az 1. csoport („Gaia zöldek”) szerint 1000 ppm – de nem tudok arról, hogy más csoportokból közöltek-e ilyen számot. A teljes „dekarbonizálás” politikai szlogen, valójában az emberi tevékenységre vonatkozik.

Ehhez kapcsolódik: milyen mértékű üvegház hatás a kívánatos? Hiszen maga a jelenség a földi élet kialakulásának egyik feltétele.

Egy cikk alapján: „Az üvegház-gázok többségének igen hosszú a légköri tartózkodási ideje. A metán már 8-12 év után kikerül a légkörből, de a legfontosabb freonfajták csak 10-200, a dinitrogén-oxid mintegy 120 év elteltével bomlik el a légkör felsőbb rétegeiben. A légkört antropogén eredetű többletként terhelő szén-dioxid molekulák pedig akár 200 évig is a légkörben maradhatnak, mielőtt azokat az óceán, vagy a bioszféra elnyelné.” Ha ez igaz, akkor az ökológiai egyensúlyhoz hiába szükséges akár 1000 ppm, a hosszú megkötődés miatt a jelenlegi, közel 500 ppm-nyi mennyiség is pillanatnyi többletet jelent. Persze, kérdés, hogy valójában mekkora a CO2 beépülési ideje, a megnövekedett mennyiség mennyi idő alatt váltja ki a biomassza többlet keletkezését – vagyis ha igaz a Gaia zöldek állítása, az mit jelent időben, ha a CO2 megkötése elhúzódik, mi lesz a levegőben feldúsult mennyiséggel?

1.4.              A változások kezeléséhez milyen lépésekre van szükség?

1. Gaia: nem hogy csökkenteni, de növelni kell a CO2 kibocsátást. A klímaváltozáshoz alkalmazkodni kell, radikálisan csökkentendő az élővilág pusztítása (esőerdők, biomassza energetikai felhasználása, fa ipari felhasználása). Tegyük fel, hogy alapvetően igazuk van – viszont az egyéb szennyeződésekkel is járó emberi tevékenység miatt a levegőbe kerülő CO2 csak lassan kötődik meg a biomasszában, s ez hozzájárul az üvegház hatáshoz, a melegedéshez? Ha a „4. neoliberális klímaszeptikusok”-kal együtt az a nézet lesz az uralkodó, hogy a klímaváltozás inkább jó mint rossz – nem azzal az eredménnyel jár-e, hogy elmulasztjuk a változásokra való felkészülést? (tengerszint emelkedés, klíma-migráció, stb.). Ez a megközelítés visszafoghatja a technológiai fejlesztéseket is. Másrészt ez a megközelítés az akármilyen okból is változó klímára való felkészülést, alkalmazkodást segítheti elő.
2. Öko-újbaloldal: mi van akkor, ha a természetes tényezők hatása (is) meghatározó, de az általuk javasolt megoldások csak korlátozottan és lassan képesek hatni?
3. „Mélyzöldek”: számukra valóban az a legegyszerűbb, ha nem csinálunk semmit. Nehezen képzelhető el, hogy a teljes emberiség elpusztulna – az emberiség radikális, de részleges csökkenése csak hasznára válik a bolygónknak.(Valójában radikális környezetvédőkhöz sorolhatók.)
4. „Neoliberális szkeptikusok”. A klímával, környezetvédelemmel kapcsolatos beavatkozások, illetve azok hatása hosszabb időt igényel – hosszabbat, mint amit a beruházások profitkilátásainál figyelembe szokás venni. Megközelítésük nem veszi figyelembe, hogy bármelyik klíma-alternatíva is igaz, kezelésük központosított erőforrásokat igényel.
5. Klímavédők. Legtöbb barátom, ismerősöm ebbe a csoportba tartozik, s magam is biztos vagyok abban, hogy nemesek a céljaik, s a kialakuló mozgalom képes lehet egy világméretű összefogás megteremtésére Földünk, környezetünk védelmében. (Kevésbé tetszik némely PR akció, pl. amikor teljes dekarbonizációról beszélnek vagy amikor gyerekeket vonnak be a kampányokba.) Ennek a csoportnak teljesen igaza van abban az esetben, ha az emberi tevékenység okozza azt a klímaváltozást, mely – az egyéb környezetpusztítással együtt – az emberiség létét veszélyezteti. S bár ebből a körből származik az a figyelmeztetés, mely azért sürgeti a minél gyorsabb és radikálisabb beavatkozást a CO2 csökkentésére, mert ezek hatása csak mintegy 30 év múlva jelentkezik, de nem mindegy, hogy a tenger szintje 2 vagy 4 méterrel emelkedik – az e körbe tartozók mintha csak a csökkentésre koncentrálnak, s nem foglalkoznak a változásokra való felkészüléssel.

1.5.              Amiben konszenzust kellene elérni

Nyilvánvaló, hogy láthatóvá és értékelhetővé kell tenni a termelésben, fogyasztásban az un. externális hatásokat – ilyen például a már említett szennyező hatás, illetve annak a semlegesítése. De – s mielőtt barátaim kiátkoznának, legalább gondolati szinten – érdemes ezt kiterjeszteni. Gazemberségnek tartom, hogy az új brazil elnök egyből engedélyezte az esőerdők kiirtását, hogy helyette jövedelmezőbb termelést folytassanak – de megkívánhatom-e egy másik országtól, hogy vegye figyelembe az én érdekeimet is? A sivatagodás legeltetéses állattartással megállítható, visszafordítható – de mi a helyzet, ha erre épp a legszegényebb országoknak nincs rá erőforrásuk? Igen, az élethez való alapvető jognak feltétele a levegő és a víz – de ki állja a költségeket, ha ezek is pénzbe kerülnek, mint az élelem és a lakhatás? Ha valamiből hiány van, akkor két szélsőség jut egyből az eszünkbe: az egyik az, hogy csak a gazdagok jutnak hozzá, a másik pedig a központi elosztás. Egyik sem járható út – mert a szegények lázadása anarchiához vezet, s attól még nem lesz több, amit el lehet osztani, a másik pedig azért járhatatlan, mert tudjuk, hogy hiány „sorbaálláshoz”, korrupcióhoz, az erőforrások pazarló felhasználásához vezet. Minden bizonnyal egy köztes megoldás vezethet eredményre: a kínálatot akár szubvenciókkal is érdemes támogatni – az igénybevételt pedig szociális segítséggel kell lehetővé tenni. (E sorok szerzője bízik abban, hogy hosszú távon a technológia fejlődésével, a MI segítségével és a közgondolkodás átalakításával biztosítható, hogy az alapvető szükségletek mindenki számára biztosíthatók lesznek a „bőség asztaláról” – de belátható időn belül erre nem sok esélyt lát. De talán a hiányolt modellünk ebben is segíthet.)

Eltérő értékekről lehet olvasni, melyek szerint a globális felmelegedés elhárítása …világ GDP-jének 0,2 – 2 százalékát igényli. Antikapitalisták figyelmét arra szeretném felhívni, hogy ehhez nem járható út a szupergazdagok vagyonának az elvétele, mert ez nagyrészt virtuális, szellemi termékekben testesül meg - a Facebook részvényeit nem lehet úgy szétosztani, mint a földesúr búzáját – de a vagyon- és örökösödési adóval, az adóparadicsomok felszámolásával, a Tobin adóval létre lehetne hozni (az EU mintájára) egy „kohéziós alapot”. (Számomra szimpatikus, de a gyakorlatban csak naiv és romantikus javaslatok egyelőre a „Nemnövekedés” koncepciója, vagy az önállóan gazdálkodó ökológus kisközösségek szerepe.) Ugyanakkor a klímavédők abban tévednek, hogy a klímaváltozás megállítható: egyrészt azért nem, mert ennek vannak az emberi tevékenységtől független okai, másrészt elkötelezett környezetvédők is vallják, hogy legfeljebb a tendencia befolyásolható. Ha a felmelegedés teljes mértékben emberi tevékenységre lenne is visszavezethető, akkor is a mai beavatkozás csak pár évtizeden belül hat, vagyis nagy hibát követnénk el, ha csak a CO2 kibocsátás megszüntetésére koncentrálnánk, de a változások kezelésére nem.

1.6.              Migráció

A klímaváltozás és a környezetszennyezés hatásai globálisak. A legnehezebb helyzetben éppen a Föld legszegényebb régiói vannak. Vagy azért, mert a melegedés náluk okozza a legnagyobb gondokat (ha nem is a legszegényebb ország, de a szíriai polgárháború egy három éves szárazsági periódust követő elégedetlenségből nőtt ki), nincs forrásuk a sivatagosodás megállítására, szegénységük miatt a leginkább környezetszennyező technikákat és technológiákat alkalmazzák, rendszerint monokulturális gazdaságuk a leginkább kitett a konjunkturális hatásoknak, stb. A háborúk és katasztrófák miatt sokan menekültként – a jobb megélhetés reményében gazdasági migránsként kénytelen elhagyni a szülőföldjüket.

Jogi, erkölcsi, jogi, szociológiai, gazdasági, „logisztika” (technikai) kérdések komplex halmazáról kell beszélnünk. Jogszabályokban, nemzetközi szerződésekben vállalt kötelességünk és kötelezettségünk a menekültek segítése. Való igaz, nem mindig könnyű megkülönböztetni a migráció egyes formáit – ezért is vannak az elbírálásra vonatkozóan jogszabályok. Erkölcsi kötelességünk, hogy minden embert születésénél fogva egyenlőnek tekintsünk – de túl azon, hogy az emberek féltik másoktól a viszonylagos jólétüket, a bevándorlók befogadásának vannak egyéb korlátai is. Tapasztalatból tudjuk, hogy ha szándékosan el is túlozzák, az eltérő kulturális hagyományok komoly feszültségekhez vezetnek. Szociológusok 25-30 százalékosnak mondják azt az arányt, ami alatt a kisebbség még érdemben nem tudja átformálni a többséget. A fejlett országok gazdasági ereje lehetővé tenné, hogy 15-20 %-os bevándorlást még viszonylag könnyen kezelni tudjanak. A menekülteknek meg kell adni a menedéket – ami csak időleges lehet. Kiszűrhető, hogy az érkezők közül kik azok, akik képesek beilleszkedni egy adott ország közösségébe, akik alkalmazkodni tudnak kialakult többségi szokásokhoz, hagyományokhoz. Ez abban az értelemben logisztikai kérdés is, hogy nem mindegy, milyen ütemben érkeznek. A szűrés után az ideiglenes engedély határán belül megfigyelhető, hogy az illető elfogadja-e a normákat, milyen vallási közösség tagja, a gyerekeit pl. az európai normák szerint iskoláztatja-e, stb, ami alapján hosszabb időre szóló tartózkodási engedély, később akár az állampolgárság is megadható. Mindez valóban egy adott ország döntése. Egy migrációs hullámot a forrásánál lehet a legjobban megfogni – az eddigi megállapodások Törökországgal, Líbiával nem ezt teszik, hanem „menet közben” igyekeznek egy puffer-zónát kialakítani. Az ilyen zónák azonban túlcsordulhatnak – pl. mert a törökök nem kapnak elég pénzt vagy polgárháború van Líbiában. Az igencsak valószínűtlen, hogy egy valóban nagyarányú, mindenre elszánt tagokból álló tobb milliós tömeget bármilyen kerítéssel is meg lehetne állítani, ráadásul rengeteg pénzbe – és emberéletbe is kerülne. Arról már korábban volt szó, hogy a globális problémák kezelése Észak számára komoly kiadásokkal jár. Ennek egyik formája lehet az a javaslat, amit Dani Rodrik fogalmazott meg: a gazdag országok bizonyos kvóta szerint s meghatározott időre – pl. 5 év – fogadnak ideiglenes bevándorlókat. Ők nem csak munkát kapnának erre az időre, hanem képzést is, így a megtakarított pénzüket (melyet pl. csak hazautazásukkor kapnak meg) otthoni vállalkozások indítására fordíthatnák. Ugyancsak a szülőföldön való boldogulást szolgálják a klímaváltozással, környezetvédelemmel, a helyi gazdaság fejlesztésével foglalkozó projektek. (Itt érdemes megjegyezni: sokan félnek a Föld túlnépesedésétől – de minden adat azt bizonyítja, hogy ahol magasabb az életszínvonal, tanultabbak az emberek, a lényok is járnak iskolába majd dolgozni – ott jelentős mértékben csökken a gyerekszülések aránya.)

Még sok-sok mindenről lehetne írni - helykímélés szempontjából csak jelzem, hogy nagyon sok  mindennek kellene még szerepelnie a fejezet elején említett modellünkben – pl. a fejlettséggel fordítottan arányos GDP növekedési ütem, migráció, atom- és megújuló energia, plasztikmentes világ, népesség alakulása,csökkenő élőmunka szükséglet, MI és robotizáció, stb.   – s még mindig nyitva marad a kérdés, hogy ebben a kaotikus világban „ki viszi át a révészt”, hol a megvalósításhoz szükséges erő. Miközben félek, hogy hiábavaló lenne elhitetni, hogy csak szándék kérdése a klímaváltozás visszafordítása, vagy hogy a műanyag szívószálak elvetését nem tartom többre, mint a fotel- vagy Fészbuk politizálást – én mégis a környezetvédőkre teszek. Ahogy egy barátom írta egy magán-levélben: A klímaváltozás jó szlogen, könnyen érthető, kommunikálható, globális együttműködésre lehet velük kényszeríteni a politikusokat, polgárokat. És ez egyelőre mindent visz. Lehet, hogy ez csak egy újabb hit, ami mentén együtt tudunk dolgozni most már az országoknál, gazdasági régióknál még nagyobb, akár globális mértékben. Minden olyan út, ami nem biztosítja az olcsó energiaforrást a fejlődő országoknak (pl. szén betiltása, mielőtt a megújulók alternatíva lehetne pl. Banglades számára is), az megakadályozza, hogy a Föld lakosságának jelentős része kiszabaduljon a mélyszegénységből. A környezetvédelem költségeinek igazságosabb (már ha van ilyen) megosztására lesz szükség, hogy a fenntarthatósági átmenet maga is fenntartható legyen. A klímavédelem jelszavai és a globális együttműködés kikényszerítése lehetőséget ad arra, hogy más országok is figyelembe vegyék "az én érdekeimet is", sőt nem titkolt cél, hogy idővel minden országnak ugyanaz legyen az érdeke (legalábbis a környezetvédelemben), azonban ehhez biztosítani kell a forrásokat is.

Ahogy a vallásosságban, itt is félremegy egy csomó dolog, de a cél nemes és nincs nagyon alternatívája. Egyelőre. Mert ne feledjük: a vállalatokat mi irányítjuk – azzal, hogy mit veszünk meg tőlük. A politikusokat pedig mi választjuk. Így végső soron rajtunk áll, hogy végre érdemben foglalkozunk-e a planetáris kérdéseinkkel. A klímaváltozás, a környezetvédelem ügye ilyen lehet – csak a népesség nyomásán múlik. Nem vagyok naiv, nem lesz sétagalopp. Szükség van arra, hogy a különböző kultúrájú, világnézetű emberek összefogjanak – ennek a technikai feltételei adottak. A követeléseknek békéseknek, de robusztusnak kell lenniük, melyek elvileg a világ bármely kormánya számára elfogadhatóak: békében akarunk élni, túl akarjuk élni a fenyegető katasztrófákat. De nem lehet radikális, abban az értelemben hogy az egyik világnézet, vallás, ország le akarná gyűrni a másikat. Végignézve a világban, ma ennek kevés esélye látszik: egymással vetélkednek a nagyhatalmak, titkos és átláthatatlan vetélkedés folyik köztük. Ezért megkerülhetetlen, hogy egy egységes, és így erős EU legyen jelen a világpolitikában, mely képes más nagyhatalmak egyenrangú partnere lenni, s képes maga is jó példát mutatni. Ez sem könnyű: hiszem, hogy léteznek pozitív, előremutató európai értékek – s hogy ezt nyilvánosan könnyű is felvállalni. S persze, vannak geopolitikai tényezők, melyeket egy reálpolitikusnak figyelembe kell vennie a döntéshozataloknál, kompromisszumoknál. S azután még ott vannak a nagy lobbi erejű vállalatok – melyek az eredeti elvektől igencsak eltéríthetik a kormányokat. De hiszem, hogy Európa (az EU) áll a legközelebb ahhoz, hogy a nyilvánosság erejével, a „nép” összefogásával a kormányainak erre kényszeríthessük.

Ha valamilyen véletlen folytán majd tényleg elolvassa ezt az unokám, majd meg tudja ítélni, mennyire voltak zavarosak az elképzeléseim. Arra biztos rá fog jönni, hogy a 4 fő téma – gazdaság, kultúra, társadalom, környezet – állandóan keveredett egymással. Ez viszont nem pusztán nagyapja szerkesztési hiányossága, hanem éppen az egyes részek szoros összefonódását jelzik.

Tán hiányol egy komoly hivatkozásjegyzéket a kedves olvasó – de ezt az egészet a wifi-világtól távol írom, s meglehetősen macerás lenne minden mondathoz megjelölni, hogy honnan, kitől, mit tulajdonítottam el. Így csak két nevet említek: Németh Tibor Megatrendekkel foglalkozó tanulmányai ösztönöztek arra, hogy a világunkat átfogó kérdésekkel foglalkozzak; (ifj.) Marosán György felhatalmazott arra, hogy mindazt, amit olvasott és megírt, azt szemérmetlenül felhasználjam. (További részletek a geo1.blog.hu és szazad21.blog.hu-n).

Amiben úgy gondolom, van valami eredetiség, az a demokrácia és a társadalom hálózatos valamint döntéselméleti megközelítése. Ha valaki úgy gondolja, hogy az írásom nem elég következetesen tagolt, annak azt mondom, közel jár az általam vallott igazsághoz: a gazdaságot, társadalmat, kultúrát, környezetünk állapotát nem lehet csak önmagukban vizsgálni, csak e négy terület együttes, hosszú távú fenntarthatósága lehet az emberiségnek az a közös célja, amit én közjóként értelmezek.

S ha idegent lát a hód, akkor hirtelen farkcsapással bukik alá…