Egy neolib komcsi – és a vírus

A Facebook lehetővé teszi, hogy pár éves emlékeinket felidézzük, s rácsodálkozzunk, mi minden történt akkor, éppen mi foglalkoztatott. De nem kell túl messzire mennünk, naptárunkban is megnézhetjük, hogy 1 hónapja is miről vitatkoztunk, milyen rendezvényekre jártunk: a klíma- és környezetvédelem, a közjó [i], a fenntarthatóság, a demokrácia voltak a nagy témák. Most mindent visz a vírus – s innen visszanézve lehet izgalmas leellenőrizni a korábbiak állításaink érvényességét.

Nem, nem állítom, hogy kis műhelyünkben [ii]előre megjósoltuk volna a mostani járványt – „csak” azt, hogy az emberiség túléléséhez, ..az új helyzethez való rendkívül átfogó, és mély alkalmazkodáshoz az emberi fajnak már aligha lesz módja komótosan, évszázadokig alkalmazkodni. Erre nincs idő.” – ez korábbi írásunk[iii] alapvető mondanivalója. A szerző, dr Németh Tibor 3 fő területet jelöl meg, melyek veszélyt jelentenek az emberiségre: 1: ABC fegyverkezés 2:klímaváltozás/környezetpusztítás 3: maga a globalizáció ténye és a beszűkült nemzetállami keretek közti ellentmondás. Amellett érvelek, hogy ha az emberiség képes megakadályozni az életfeltételeinek a megszűnését (nem tör ki globális háború, képes kezelni a környezetünk változásait) – akkor a következő nagy kérdés a szuperintelligencia lesz.[iv] (A sokak által kárhoztatott Davosi Világgazdasági Fórum is előkelő [v], 2. helyre sorolta a tömegpusztító fegyverek kockázatát.)

Annak, akiben eddig nem tudatosult volna, most neki is rá kell döbbennie, hogy egy közös Földön élünk. A közös cselekvésnek nincs nagyobb hajtóereje, mint ha a korábban egymással vetélkedők, ellenségeskedők rádöbbennek, hogy van egy közös ellenfelük/ellenségük. A környezet helyzete ehhez nem volt elég, s talán ebben lesz pozitív hozadéka is a járványnak.

Azt eddig is tudhattuk, hogy világrendünk alapvetően meg fog változni [vi], s még az is elképzelhető, hogy ez az átcsapás (szingularitás) a korábban jósoltaknál előbb következik be. (Mivel a közjót a gazdaság, társadalom, kultúra, környezet együttes, hosszú távú fenntarthatóságaként értelmezem, ezt a bontás igyekszem alkalmazni. S az is ki fog derülni, hogy ez a bontás csak módszertani okokból lehetséges, hiszen a valós kérdések át- meg átszövik ezeket a területeket.)

Gazdaság

Szó se róla, a járvány alaposan és radikálisan csökkentette a karbon-kibocsátást, s „Nemnövekedés” helyett drasztikus a gazdasági visszaesés. De mit jelent ez a korábbi elképzelésekre vonatkozóan? A drasztikus karbon-csökkentés azzal jár, hogy meghatározó tevékenységeket kell beszüntetni, ipari és szolgáltatási kapacitások szűnnek meg, melyeket vagy pótolni – vagy konvergálni kell. A vírus elől elzárkózva megváltoznak a szükségleteink, más dolgokat tartunk lényegesnek és értékesnek – de ha a hiányon túl is tesszük magunkat, látnunk kell, hogy sokak munkahelye, bevételi forrása szűnik meg, családok maradnak jövedelem, államok pedig adóbevételek nélkül. Mindezt visszavetítve a klímavédelemre és Nemnövekedésre: nem lehet radikálisan váltani, jelenleg csak a leggazdagabb, legfejlettebb régiókban élők engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak az anyagi jólét növekedéséről.

A kormányok soha nem látott mennyiségű pénzt fognak önteni a gazdaságba – de nagyon nem mindegy, hogy ezt mire fordítják, fordítjuk. Tudós közgazdászok vitatkoznak azon, hogy V, U, L, W vagy I alakú lesz-e a válság, ezért csak néhány, a hosszú távú fenntarthatóságot érintő témát érintek. Minden bizonnyal tovább fognak erősödni a nemzeti elzárkózás és protekcionizmus hirdetői – s bár hosszútávon kudarcra vannak ítélve, de a kibontakozást lassítani fogják. A vírus kijózanító hatása miatt van remény arra, hogy a nagyobb biztonság lesz a fókuszban: biológiai, környezeti (beleértve az energetikát) és MI, vagyis ezekre az iparágakra lesz majd több erőforrás. Magát a globalizációt nem lehet visszafordítani, de újra kell gondolni – a szubszidiaritás elve alapján. Ebből a szempontból megközelítve viszont az látszik, hogy a globális gazdaság ugyancsak sebezhetővé vált az ilyen, előre nem jelezhető változásokra. (Ha a nagy tankerekben nem rekeszekre osztva szállítanák az olajat, a legkisebb hullámzás is úgy belengethetné a hajót, hogy az felborulna – most valami hasonló történt.) A mostani járvány tapasztalatai alapján könnyebb lesz meghatározni, hogy milyen rugalmasságot, tartalékokat kell beépíteni az ellátási láncokba.

Természetesen ez a járvány sokat segíthet abban, hogy ezután könnyebben megkülönböztethessük az igazán fontosat az annak gondoltaktól, a földrajzi és a kulturális régióktól függően ezek igencsak eltérhetnek egymástól – s ezek áthidalására is megoldást kell találnunk.

Nagyon valószínű, hogy a járvány következményeinek a kezelése alapvetően a hagyományos struktúrákat éleszti újra , a kormányok mind a kínálati, mind a keresleti oldalon beavatkoznak, a létező kapacitásokat és munkahelyeket igyekeznek majd helyreállítani. Ugyanakkor biztos, hogy ez már nem ugyanaz lesz [vii], mint volt előtte, ezért itt a lehetőség a korrekcióra.

A gazdaság működtetésében óhatatlanul nagy szerepe van a bankoknak, pénzügyi befektetőknek, a globális multiknak – itt az alkalom, hogy velük szemben követelményeket [viii]határozzanak meg, melynek a területei: átláthatóság, felelősségvállalás, fair működés (termelés, kereskedelem, adózás,). Ezekhez globális szintű szabályozásokra éppen úgy szükség van, mint helyi megoldásokra. Csak példaként: a CSR programok ma PR jelentőségűek – de ha a munkavállalókhoz hasonlóan a cégek ellenőrző testületeiben ott lehetnének a témához értő külső szakemberek/civilek. A pénzügyi segély ellenértékeként a pénzintézeteknek el kell fogadniuk, hogy a válság után bevezetik a Tobin-adót. A termékek árába be kell foglalni az externális költségeket, nem pusztán a karbon-adót. Lehetőséget kell biztosítani társadalmi kísérletek megvalósítására – mint pl. önellátó kisközösségek, helyi gazdaság fejlesztése. A járványban beindultak a közösségi segítő akciók – érdemes megnézni, hogy ebből kialakul-e a „szívességi gazdaság”, a sharing economy. Ugyancsak kipróbálásra érdemes a közös használatot, a „magántulajdon helyett hozzáférést”.(Sokan ezekre egyfajta új kommunizmus módszereiként tekintenek – magam inkább abban hiszek, hogy ezek a megoldások akkor lesznek életképesek, ha üzletileg is fenntarthatók. Láthatóan ezek nem problémamentes megoldások – ld. Uber, Airbnb, de sikeresnek tűnik a Bubbles. Azon a számon érdemes elgondolkodni, hogy a személyautók 96 %-a: csak parkol valahol. De ahogy erről már volt szó: ezek a változások jelentősen átalakítanák az ipart, a szolgáltatásokat – de a munkaerőpiacot is, csökkenő hagyományos állásokkal.)

A gazdaságnak azokat a szegmenseit kell fejleszteni, melyek sokkal kevésbé anyag- és energiaigényesek – erre vonatkozóan már korábban születtek elképzelések [ix]. Ez vezethet el a fenntarthatósághoz, az elidegenedett munka alóli felszabaduláshoz.

Képzett közgazdászok bizonnyal a fejükhöz kapnak a következő gondolat(?)menettől: a mai világgazdaságot szemléltetésként a c + v + m kifejezéssel írhatjuk le, ahol a c képviseli a termék/szolgáltatás előállításához szükséges anyagi, humán és pénzügyi tőkét, v lényegében a vásárlóerő (bér) az m pedig az értéktöbblet, vagyis a felhalmozásra, ezen a bővített újratermelésre fordítható rész.

A fentiek alapján próbálom meg leírni az egyes rendszereket, termelési módozatokat.

egyszerű piaci újratermelés. Jobb- és baloldaliak egyaránt szívesen idézik ezt a kis mesét: Egy a napon egy gazdag német turista érkezik egy görög szigetre és megáll egy kis hotelnél.. Az éppen idézett linknél a blogger azt állítja, hogy senki nem termelt semmit.,senki nem keresett semmit., minden résztvevő rendezte a tartozását és optimistán tekint a jövőbe. – s megjegyzik, hogy „most már tudjátok : ilyen egyszerűen működik az EU-s mentőcsomag is”. Teljesen nyilvánvaló, hogy valójában a láncban részvevők mindegyike termelt/dolgozott – csak éppen a közvetlen csere lehetőségének hiányában ez nem realizálódhatott – ezért volt szükség a pénzre. (Mivel ez ősrégi anekdota, az EU-ra való utalást most el is hanyagolhatjuk.) Vagyis esetünkben m=0.
a 20. században, az un. szociális piacgazdaságban egyfajta elfogadható egyensúly alakult ki a tényezők között, viszonylag harmonikus volt a növekedés, egyaránt emelkedett a bérből és fizetésből élők és a tőketulajdonosok vagyona, életszínvonala.
a 21. században a korábbi egyensúly megbomlott – a c és az m javára. Benne ugyanis megjelent a humán tőke szerepének a növekedése (kutatás, fejlesztés, know-how), a robotizáció és a MI és a globalizáció hatása (a globális cégek az egész világra kiterjedően képesek optimalizálni a tevékenységüket, de a haszon „otthon” jelenik meg. Megjegyzendő, hogy ezek az Északon markánsan megjelenő különbségek egyben ahhoz is elvezettek, hogy a Dél-en igen jelentős mértékben csökkent a tartós mélyszegénységben élők aránya.
külön említem a pénztőke szerepét, bár a leírás az előző ponthoz kapcsolódik. A pénz klasszikus szerepei (csere, fizetési, értékmérő, kincsképző) ugyanis kiegészültek azzal, hogy a pénz önmagában is a kereskedés tárgyává vált. (Érdekes megemlíteni, hogy eredetileg kockázatkezelési eszközökből [x] alakult ki a mai helyzet.) Bár a pénzügyi- és a reálfolyamatok nem mindig különíthetőek el (pl. hagyományos áru/szolgáltatás kereskedelemhez pénzpiaci biztosítékok kapcsolódnak, a tőkebefektetők egyaránt veszik az anyagi termékeket előállító cégek részvényeit és az egyes országok valutáit), ez azt jelenti, hogy sokkal könnyebben alakulnak ki buborékok, s felerősödik a jövedelmi differenciálódás. Ugyanakkor a pénzügyi rendszer válságai azonnal visszahatnak a reálgazdaságra, ráadásul válságok idején valójában menteni a kell a bankokat, hiszen ők áramoltatják a pénzt, biztosítják a vérkeringést a reálszférában. A pénztőke kockázatát egy egységes világpénz tudná kizárni, csökkenteni pedig az un. Tobin adó.

A jelenlegi helyzetre vonatkozóan egyértelmű, hogy nem elég a c működtetésére áldozni, hiszen ha nem tartjuk fenn a vásárlóerőt, akkor nincs is értelme termelni. (A magyar kormányt kivéve ez közhelyszerű megjegyzés.) Ha a jövőt nézzük, akkor a különböző irányzatok igencsak ellentétesen gondolkodnak:

az un neoliberális piachívők abban gondolkodnak, hogy az állami gondoskodás bürokráciája, piactorzító intézkedései nélkül a piac ösztönző ereje, a műszaki fejlesztés a jövő kulcsa. Ebből következően hajlamos negligálni a környezeti hatásokat, az állami szerepvállaláson keresztül megvalósuló szociális eszközöket – vezető közgazdászok vagy a davosi fórum ellenében is.
a konzervatív zöldek a megoldást a helyi ökoszisztémában, önellátó biogazdálkodásban látják. Ez minden bizonnyal sokkal kisebb ökológiai lábnyommal jár, az előző modellek közül az egyszerű újratermelésnek felel meg. Drukkolok nekik – de kétségeim vannak, hogy ez a Föld lakosságának hányadrészére terjeszthető ki, (erre vonatkozó értékkel még nem találkoztam), az urbanizálódott lakosság mennyire vállalja fel ezt az életformát. Minden bizonnyal létezhetnek, de szerintem inkább csak szigetként, s alkalmatlannak tűnnek a globális problémák kezelésére.
a Nemnövekedés és a szívességi gazdaság hívei az első modellhez hasonlítanak. A hagyományos valuták helyett a helyi pénz alapú elszámolás mellett érvelnek. Természetesen sok szempontból megfontolandó az anyagi javak pazarlásának a megszüntetése, a pusztán anyagiak által vezérelt világrend helyett az életminőség előtérbe állítása. Azt tudjuk, hogy (egy határon túl) „a pénz nem boldogít”, de a hiánya boldogtalanná tesz. Ezt a határt havi 68 eFt-tól közel 1 milliósra is kalkulálják, úgyhogy elég nehéz lehet megbecsülni a valós értéket, mely minden bizonnyal erősen kultúra (edukáció)[xi] függő dolog. Minden szimpátia mellett számos kérdés merül fel: a a mélyszegénységben, vagy az onnan éppen kiszabadulók számára elengedhetetlen az anyagi értelemben vett többletfogyasztás; az átmenet nagyon időigényes – bár a mostani járványhelyzet ezt gyorsíthatja, ha belegondolunk, hogy ilyen helyzetben mi is az, ami valóban fontos, értékes a számunkra; az anyagi értelemben vett nemnövekedés mellett is szükség van a fejlődésre, melyhez forrásokat kell biztosítani;, stb.
Nem véletlen, hogy a kalákában meghatározó a rokoni, baráti kapcsolat, ahol a viszonosságban kisebb aránytalanságok eltűrhetők, nagyobb közösségek azonban már nem viselik el a potyautasságot. Alapértelmezésük szerint ebben a körben a c+v+m nem is értelmezhető (pl. a suszter saját cipőjét javítja, a takarítónő otthon pucolja az ablakot, a nagyszülő sétáltatja az unokáját, stb.), azonban ők a társadalom egészén belül tevékenykednek, ezért a domináns c+v+m tőkevilág az ő tevékenységük körülményeit is alaposan befolyásolják. Pl. árviszonyok piaci csereviszonyok, csináljam, vagy menjek bérmunkásnak, mit ér meg magamnak termelni és inkább mit vegyek?Az elszámolások során óhatatlanul különbségek alakulnak ki, s beindul a vagyoni differenciálódás, a kölcsönzés – s ha figyelembe vesszük, hogy az egyes közösségek másokkal is kapcsolatban állnak, akkor pl. a különböző helyi pénzek közt meg kell oldani az átválthatóságot, s máris ott tartunk, ahol a pénzpiacok. A szívességi gazdaság elterjedésével számszerűen kevésbé nő a GDP, de attól még nem csökken a fogyasztás, a szolgáltatások igénybevétele. Ebben az irányzatban
Mellőzném az FNA-ról szóló ideológiai és megvalósíthatósági vitákat – minden kritikám, szkepticizmusom dacára azzal érvelek, hogy egyfajta alapjövedelem alkalmazásra szükség van és szükség lesz. Ahogy a 3. pontban szó volt, a technológiai fejlődéssel, a robotizáció és a MI szerepével egyre inkább ahhoz az állapothoz közelítünk (a környezeti, nyersanyagforrásokat figyelembe véve: közelíthetünk), amikor az alapvető emberi szükségleteket humán munkaerő nélkül – vagy radikális csökkenésével - is kielégíthetjük. (Természetesen itt egy folyamatról van szó, ahol az eltérő fejlettségi szintek, kultúrák stb. szerepét nem hagyhatjuk figyelmen kívül). Ez első körben azt jelenti, hogy csökken a v – ekkor viszont megszűnik a piacon a fogyasztó javak iránti kereslet, vagyis értelmetlenné válik maga a termelés, szolgáltatás is. E folyamat másik kimenetele pedig az, hogy piac nélkül is lehetővé válik a szükségletek kielégítése. (Remélem, hogy a világ erre halad – ami számtalan új kérdést vet fel, amiről jókat lehet bölcselkedni, de ma kevésbé aktuális.) A következtetés az, hogy az m kárára a v arányát fenn kell tartani – ez pedig egyfajta alapjövedelemmel biztosítható.

S ez az a pont, ahol tán világossá válik, hogy mindennek mi köze a vírushoz. Egyrészt teljesen nyilvánvaló, hogy az alapvető szükségleteket biztosító termelést és szolgáltatást fenn kell tartani – már csak az alapvető biztonságunk érdekében is. Elvileg könnyű meghatározni, hogy mit értsünk ezen a körön, pl: a fejenkénti legalább 20 négyzetmétert, 18 fokos meleget, és naponta 1200 kalóriát [xii]. Vagyis az élelmiszer, energia, építőanyagok. A skála végén olyan tevékenységek vannak, melyek nem szükségesek – ide azok tartoznak, melyek a kényelmünket, szórakozásunkat biztosítják. Senkit se sértve, férfiaknál a borotváltatást, nőknél a műszempillákat, műkörmöket sorolom ide – s a két véglet között számtalan fokozat, melyeket nehezen, vagy nem is tudnák valamelyik csoportba besorolni, mert egyes tevékenységek a kényelmünket, mások a szórakozásunkat, megint mások a termelés és a fogyasztás közötti láncot biztosítják vagy éppen csak támogatják. Ebben a helyzetben zuhant ránk a vírus: elmaradnak azok a nézők, akik miatt olyan kiugró Messi jövedelme; leállt az idegenforgalom, mely a világ GDP-jének és munkahelyeinek kb. 10 %-a. Nincsenek üzleti utak, nem járnak a repülők, bezártak az óvodák és iskolák, nincsenek sportesemények, nagyrészt bezártak a kocsmák és az éttermek, nincs közönség a múzeumokban, mozikban, színházakban. Ezek a tevékenységek egyrészt a megtermelt jövedelem újraelosztásaként értelmezhetők (pl. bejárónő helyett magunk takarítunk), másrészt viszont olyan dolgokról mondunk le, melyek miatt embernek mondhatjuk magunkat, vagyis hogy van kultúránk, aminek a támogatását még Churchill sem hagyott megrövidíteni, pedig világháború volt. Fogalmam sincs, hogy változik meg a gondolkodásunk, amikor kiszabadulunk a járványból. Lemondunk a turizmusról? Végül is lehet úgy élni, hogy ki sem mozdulunk otthonról, s filmeken akár sokkal több mindent is láthatunk, mint ahova el tudunk utazni. Pl. a Galapagos szigetekről keveseknek van személyes élménye – de azért más filmről nézni az Eiffel-toronyról a kilátást, mint érőben látni. Sőt: az internetem még jobban is látható a Mona Lisa, mint a helyszíni tömeg sodrásában pár másodperc alatt. Elképzelhető, hogy 3D technikával és egyéb effektekkel közelebb érezzük magunkat a színészekhez, mint a klasszikus TV-közvetítésekben – de képes-e visszaadni a helyszín varázsát? Vagy lesz egy átalakulás, ahogy mozi helyett egyre inkább a TV-t nézzük? Ma már nem kell akár több ezer km-t utazni, hogy láthassunk gyerekünket, unokánkat – de kevés nagyszülő van, akit ez kielégítene.

Különösen Magyarországon, de a vírus nagyon határozottan megmutatta az egészségügyiek, tanárok, szociális területen dolgozók fontosságát – ráadásul ezek olyan területek, melyeken szinte korlátlan létszámban tudnak emberek értelmes munkát végezni. Ezért a következő időszakban meghatározó lesz a már említett edukáció jelentősége. Számos országban felvetődött az alapjövedelem valamilyen formájának a bevezetése – a válság egyik kezelési formájaként, nem kívánt, de mégis kedvező lehetőség az eszköz tesztelésére.

Társadalom fenntarthatóságához

Szociológusoktól hallott ökölszabály, hogy bármilyen közösségben egy csoport aránya eléri az egyharmadot (máshol: 20-30 százalékot), akkor már meghatározó befolyást képes gyakorolni annak a működésére. Ezt megfordítva: addig beszélhetünk valamennyire is létező társadalmi kohézióról, amíg az ellenséges vagy a kirekesztett csoportok aránya el nem éri ezt a szintet. Egy ilyen járványnak rossz esetben olyan eredménye is lehet, hogy a víz alá kerülők (a társadalmi minimum alatt élők) száma meghaladja ezt az értéket. Megjegyzem: ezzel nem azt akarom mondani, hogy addig nyugodtak lehetünk, amíg a mélyszegénységben élők aránya nem éri el az egyharmadot, hiszen a mélyszegénység létezése magasabb társadalmi összköltséggel jár, mint annak a megszüntetése.) A vírus arra hívja fel a figyelmet, hogy közös a Földünk, egy ilyen járvány nem kímél se szegényt, se gazdagot. A járvány alatt a szolidaritás nagyon sok jelét tapasztalhattuk – ebből remélhetően sok megmarad a hétköznapokra is.

Közjó-toposzomban írtam a hálózatelméletről, ami alapján belátható, hogy egy életképes társadalomnak „békeidőben” rugalmasnak, demokratikusnak kell lennie, ugyanakkor képes legyen arra is, hogy vészhelyzetben centralizáltan tudjon védekezni. (A magyar válságkezelés ugyanakkor éppen azt bizonyítja, hogy ebben a helyzetben is szükség van a rugalmasságra, a helyi sajátosságok figyelembevételére.) Az eddigi híradások alapján kimondhatjuk, hogy a vírus elleni csatában sokkal jobban állnánk, ha a kezdeti információk nem halnak el, időben léptünk volna a lokalizálásban, amikor még erre lehetőségünk lett volna. Ehhez az első esetben már riasztani kellett volna – legalább a szakembereket, ha a Nagy Testvér (jól) figyelt volna. Ebben az esetben sokkal könnyebb lett volna visszafejteni a fertőzés keletkezését, útját, vagy meghatározni, hogy kiket kell tesztelni, karanténba helyezni. Ha az orvosom figyeli az egészségi állapotomat (pl. folyamatos tájékoztatást kap a pulzusról, vérnyomásról, hőmérséklettől, mittudoménmiről), akkor jóval korábban kiszűrhetők a korona-gyanús esetek, a mozgásokból megállapíthatóak a korábbi érintkezések, stb. Az alkohol-szintem figyelmeztet arra, nehogy kocsiba üljek. Krónikus betegségeknél hasonló a helyzet, ma már megvalósítható a folyamatos távdiagnózis. Nem kell magunkkal igazolványokat, bankkártyát, belépőket, kulcsokat cipelnünk. Egy tárgyalásánál könnyen igazolható, hogy egy szélhámossal állunk-e szemben, stb, stb… Idáig eljutva már hallom saját hangomat is, hogy ez a totális kontroll és diktatúra alapja! Ennek ellenére érdemes egy kicsit elgondolkodni ezen. Egyrészt tudom, veszélyes dolog, ld. a kínai példát - másrészt mi magunk is nagyon messze vagyunk ettől. Pl. amikor egy társaságban szó volt a politikusi vagyonbevallásokról, akkor felmerült, ez akkor lenne átlátható, ha minden kapcsolata ismert lenne, amihez viszont az a feltétel, hogy minden ember vagyonbevallása is nyilvános legyen - nos, a politikusokat addig (joggal) ócsárlók közül ezt senki se vállalta volna be. Van előttünk egy történelmi példa: a korábbi faluközösségekben mindenki tudott mindent a másikról :-) – s ez meglehetősen komoly ön- és közösségi fegyelmező eszköz volt.

Mindez még nagyon kevés lenne ahhoz, hogy életben tartsam a témát – ha nem olvastam volna a szuperintelligenciáról [xiii]. Ebből azt érdemes kiemelni, hogy a szuperintelligencia kialakulását bizonyos vehetjük, mely tőlünk függ, hogy majd Nagy Testvérként vagy az emberi faj integrátoraként fog-e működni. Valahogy úgy képzelem, hogy az egész emberiség 1 szervezet/test lenne, s ennek mi, egyedek lennénk a sejtjei.

Tudom, ennek a pszichológiai-szociológia kidolgozottsága is még igencsak hiányos – de arra mindenképp biztosítékot kell beépíteni a működésünkbe, hogy legyen, aki figyelőket figyeli [xiv].

Sokan, régóta mondják, hogy egyes szakmák megítélése és értékelése nagyon távol áll a reálistól – ez most beigazolódott. Egy szakmai-társadalmi vitához ismert módszert [xv] lehet alkalmazni.

Kultúra

Korábban a szocio-kulturális tényezőket emeltem ki, de biztos, hogy a hétköznapibb értelemben vett kultúránk is jelentősen meg fog változni, minden bizonnyal az internetes, elektronikus, virtuális alkalmazások irányába.

A társadalmi és közösségi életben eddig nehézkesen terjedtek el a diszkusszív internetes alkalmazások, a járvány alatt sokan szerezhettek friss tapasztalatokat. Ahogy korábban írtam: nagy lesz a csábítás az internetes szavazásokra, de nagyon sok egyéb feltételnek kell ahhoz teljesülnie, hogy ezek beépülhessenek a döntési rendszerünkbe. Sokkal inkább az un. deliberatív módszerek segédeszközeként valamint a kialakult konszenzust szentesítő megoldásként kell használnunk.

Környezet

Nagyon sokan együtt kezelik [xvi] a mostani járványt a klíma- és környezetvédelmi kérdésekkel, sokszor igencsak erőszakoltan. Lehet hibáztatni a Föld túlnépesedését – de vajon reális alternatíva-e erre az önállótó, biogazdálkodó kisközösségeké, vagy a környezettudatosan alkalmazott gazdálkodásra és az egészségügyi állapotk javítása jelenthet-e megoldást? (Az írás pillanatában még nem tudjuk, hogy India, Afrika, Dél-Amerika nagyvárosi szegénynegyedeiben hogy alakul majd a járványhelyzet – vagy lehetséges, hogy akik ilyen körülmányek között megélték a felnőttkort, a COVID-dal szemben is immunisabbak?

Nem, nem tudok megoldást a vírusjárvány kezelésére - de sokan vagyunk így, s éppen van időnk a jövőnkön elmélkedni.

[i] https://geo1.blog.hu/2019/08/12/egy_neolibsi-komcsi_feljegyzesei

[ii] https://www.facebook.com/21.szazad/

[iii] https://szazad21.blog.hu/2019/05/21/tuleli_a_fold_s_benne_az_eu

[iv] https://szazad21.blog.hu/2019/06/07/intelligencia_szuper_jo_vagy_veszely

[v] https://hvg.hu/gazdasag/20200115_klimavaltozas_vilaggazdasagi_forum_davos

[vi] https://nepszava.hu/3060410_marosan-gyorgy-mi-var-rank-a-szingularitason-tul

[vii] https://nlc.hu/ezvan/20200401/koronavirus-jarvany-gazdasag-magyarorszag-hatas/ - egy baloldali megközelítés

[viii] https://index.hu/gazdasag/2018/05/20/dani_rodrik_interju/

[ix] https://read.oecd-ilibrary.org/economics/investing-in-climate-investing-in-growth_9789264273528-en#page1

[x] https://bookline.hu/product/home.action?_v=Nassim_Nicholas_Taleb_A_fekete_hattyu_a&type=22&id=112613

[xi] http://szazad21.blog.hu/2017/01/14/elet_a_matrixban_az_embereket_lelovik_ugye