Scheiring Gábor Egy demokrácia halála (Budapest: Napvilág kiadó, 2019[i])

 Izgalmas, bár nem könnyű olvasmány. Izgalmas, mert a rendszerváltás utáni átmenetről ír, hogy újfajta megközelítéssel írhassa le az Orbán rezsimet. Nem könnyű, hiszen nagyon széleskörű tanulmányokon és irodalmon alapulnak az elemzések – olyanokon, melyek szerzőinek csak töredékét ismeri egy magamfajta érdeklődő. (Elismert tudósok: Szalai Erzsébet, Szelényi Iván, Bozóky András értékelései, Révész Sándor átfogó kritája után bátorság vagy botorság még hozzászólni?) Ugyanakkor van egy kitétel, mellyel vitám van: a „demokrácia mint osztálykompromisszum” szembeállítása az „absztrakt liberális szerződés”-sel: pontatlannak tartom, másrészt ez az értelmezés és gyakorlat maga is hozzájárult a demokrácia gyengüléséhez.

Természetesen fontos a fogalom tisztázása – vagy ha ez nem lehetséges, legalább az értelmezések nyilvánvalóvá tétele. Számomra olyan „eutópiáról” van szó, melyet ideális állapotban tán sosem lehet megvalósítani – de közelíteni lehet: [ii] demokrácián a nép által a közjó keretében meghozott döntéseket és azok intézményrendszerét értem. (Ehhez már „csak” a döntés, nép – s ezek következményekén a közjó fogalmában kell megegyeznünk.). Ugyanakkor általában társadalomszervezési formáció ill. politikai rendszer értelmében használják – s szerintem SG is azt teszi. Ez a megközelítés nem a szembenálló osztályok, hanem a társadalom összes csoportjának (stakeholderek) a – lehetőleg konszenzusra törekedő – kompromisszumát jelenti. Gábor korábban https://geo1.blog.hu/2016/05/22/holtpont_de_hol_a_pont_796 tőkések, középosztály, prekariátus osztályokat különböztetett meg, A kapcsolt írás is hivatkozik az MTA TTK és a Gfk Osztálylétszám 2014 tanulmányára, mely 8 osztályt/réteget azonosít:  1. Elit (2%, legfeljebb 200.000 ember) 2. Felsőközép (10,5%, szűk egymillió ember) 3. Feltörekvők, önmegvalósító fiatalok (6%, mintegy félmillió ember) 4. Vidéki értelmiség (7% 6–700.000 ember) 5. Kádári kisember (17%, mintegy másfélmillió ember) 6. Sodródók (18%, 1,6–1,7 millió ember) 7. Munkások (16,5%, mintegy másfélmillió ember) 8. Leszakadtak (23%, bő kétmillió ember). Számomra zavaró, hogy – a tőkések mellett – nem pl. dolgozó osztályokat, hanem csak egyszerűen a munkásosztály terminust alkalmazza, ez akarva-akaratlanul áthallásos a marxi definícióhoz.

A liberális demokrácia intézményrendszere előbb alakult ki, mint hogy (érdemben a 20. század elején). megjelent volna a politikában a dolgozók osztályának a politikai képviselete. Osztálykompromisszumról valójában a század második felében beszélhetünk – ez a szociális piacgazdaság vagy a jóléti állam aranykora. Ebben az időszakban úgy váltották egymást a konzervatív/néppárti és a szocialista pártok, hogy szinte észre sem lehetett venni. Ausztriáról mesélték: a két nagy párt rendre egymásnak ment a parlamentben, ahol ritkán sikerült megoldani a vitákat, így de a fontos kérdéseket eseti vagy állandó bizottságokban egyeztették. „Érdekes”módon, ezekben a gyáriparosok illetve a szakszervetek képviselői nagy számban vettek részt. Végül úgy jutottak dűlőre, amikor az ottani GYOSZ és a szakszervezetek vezetője egymás tenyerébe csapott egy tárgyalási szünetben. Ez békés körülmények közt zajlott – időnként koalícióra is léptek, el is osztották egymás közt az állami vállalatokat, az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagságokat. Azután ebben a stabil, nyugodt demokráciában megjelent a Szabadságpárt – s némi alappal támadták az összefonódásokat, az oligarchizmust (melybe azért erőteljesen igyekeztek becsatlakozni). Igencsak hasonló a helyzet Németországban, ahol az Afd és a Die Linke harapdálja a korábbi közepet – melyet ma már csak a Zöldek és a Liberálisok tudnak többségben tartani.

Nem csak hazai jelenség, hogy az osztálykompromisszum felborult, s jellemzően a szocialista/szociáldemokrata pártok a legnagyobb vesztesek. Már korábban is érvényesült az a tendencia, hogy a hagyományos munkásosztály, a nagyvállalati kékgallérosok súlya, szerepe csökkent, a fehérgallérosokat, a kisebb vállakozások alkalmazottait a hagyományos szakszervezetek már nem tudták elérni, ráadásul a vállalati (jó esetben ágazati) bérharcok miatt a szakszervezetek nem – vagy csak kevéssé – foglalkoztak a leszakadó rétegekkel. Ez különösen igaz volt Magyarországra. Nálunk össznépi mozgalom indult a „transzmissziós szíj” feldarabolására, s követve a párt-struktúrát, sorra alakultak az új szakszervezetek, melyek – a munkahelyek és a bérek védelmében is – nem foglalkoztak össz-társadalmi kérdésekkel. (Mentségükre legyen mondva: a rendszerváltáskor akkor nagyvonalúnak tűnő szabályokat fogadtak el a létszámleépítés kezeléséről, korai nyugdíjazás lehetőségéről, munkanélküli segélyről – melyeket azután elkoptatott az idő és az infláció). Sajátos ellentmondás, hogy míg a fejlett országokban a globalizáció gyengítette a munkavállalók pozícióját (hazai törvények kikerülése, tevékenységek kihelyezése, stb, erről Gábor is részletesen ír), addig a Magyarországra betelepülők nem csak magasabb technológiai színvonalat hoztak, hanem ezzel együtt magasabb bért, a vállalaton belül a munkavállalói jogok tiszteletét is. (Ez az un. nyugatiakra jellemző: a japán és koreai cégek viszont a mai napig nem tudtak alkalmazkodni az eltérő kultúrához és törvényekhez – számukra felfoghatatlan, ha egy alkalmazott a vállalat vezetésével szemben akar szervezkedni.).

Ha a közjót a gazdaság, társadalom, kultúra, környezet hosszú távú fenntarthatóságával definiáljuk, akkor érzékelhetjük, hogy számos területen a megoldást nem várhatjuk az osztálykompromisszumoktól. Néhány példa: az ökopolitikai kérdésekkel ma még elsősorban a városi, fiatal értelmiség foglalkozik; amíg a migráció, bevándorlás kérdésében a tőkések inkább támogatók, addig a legnagyobb ellenzői a munkások. (Persze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a demagóg politizálás hatását sem.). Hazai demokráciánk legnagyobb gyengesége az önkormányzatiság hiánya: hatáskörök, lehetőség hiányában nem alakult ki az a működési mód, melyben az állampolgárok közvetlenül hozhatnának felelős döntéseket, ahol „tanulni” lehet magát a demokráciát. (ld: 1. jegyzet).

Globális szinten sem alkalmazható az „osztálykompromisszum”modellje – ha csak eleve nem mondunk le arról, hogy létezhet globális szinten is demokrácia. Ugyanakkor tény, hogy a globális erőtérben nem a demokratikus intézményeknek, hanem – osztály helyett – országok közti kompromisszumokról beszélhetünk. Ezen a ponton érdemes a könyv egy szintén vitatható részével – Rodrik trilemmájával, annak értelmezésével – foglalkozni[iii]. Maga a modell szemléletes és elgondolkodtató – de nem valamiféle törvényszerűség. Egyrészt a 2 dimenzós trilemma 3 dimenzióban feloldható a szubszidiaritás fogalmának a segítségével, másrészt éppen a szerző szülőhazája (Törökország) és a hazai példa bizonyítja, hogy a nemzetállamok nem feltétlenül letéteményesei a demokráciának. Rodrik mentségére legyen mondva, hogy ő egyértelműen a liberális demokrácián alapuló nemzetállamokra gondolt – másrészt éppen ő az, aki Európa, az EU számára a szorosabb integrációt javasolja.

Tény, hogy a rendszerváltás óta halmozódó feszültségek, a komoly kormányzati bűnök/hibák meghatározóak voltak a 2010-es bukásban. De hogy ez ilyen mértékű volt, hogy 2/3-hoz vezetett, s nem maradt ellensúly a NER kiépítésével szemben, annak két oka is van: az első a Gábor által is említett aktív Fideszes kampány, melyek rá is hatottak, erre két példa: ő is „az egészségügy privatizációját” említi – miközben az ellátás privatizációjáról volt szó. A másik: a megszorítások rossz kommunikációs stílusára hozza fel példaként a „nem kell félni, nem fog fájni”klasszikussá vált mondást – miközben az eredeti szöveg éppen az ellenkezőjét mondta[iv]. A másik ok a 2008-as válság – mely tény, hogy az előző időszak hibái miatt érte legyengülve a magyar gazdaságot. De ahogy az ábrán látható[v], a kormányzó pártok támogatottsága korrelációban van a fogyasztó bizalom index-szel, ezen a „szociális népszavazás”és a világgazdasági válság okozott nagy eltéréseket. Az ábra arra is utal, hogy a választókat szociális juttatásokkal, ígéretekkel meg lehet venni – gondoljunk a rezsicsökkentésre, vagy amikor Trump „megvédi az amerikai munkahelyeket” – a párizsi klíma-egyezménytől. Ha ehhez hozzávesszük a szocik erőtlen, a „neoliberalizmustól való elszakadást” előtérbe állító kampányát, akkor már négy olyan okot ismerünk, melyek elmaradása egyenként is elég lett volna a 2010-es 2/3 megakadályozásához…

Szerintem többre van szükség, mint osztály-kompromisszumokra.[vi]

[i] https://www.youtube.com/watch?v=PMRihFj7RLk&fbclid=IwAR1FKvtALKm0ws9PVrhnDGtB2q_zQQv48FS2LI1TD32iZT_X3BKoMo3Igvo&app=desktop Szalai Annamáris, Szelényi Iván és Bozóky András értékelték a könyvet

Révész Sándor: A rendszerváltás viszontagságai címmel írt átfogó kritikát a Mozgó Világ 2019/11 számában

[ii] https://geo1.blog.hu/2017/08/07/a_ujra_a_demokraciarol

[iii] https://geo1.blog.hu/2018/05/17/jo_embertol_rossz_uzenet

[iv] http://nol.hu/archivum/archiv-408891-220096

[v] Forrás: 8. ábra https://www.tarki.hu/sites/default/files/trip2018/353-381_Toka_Gabor_valasztas.pdf

https://geo1.blog.hu/2019/08/12/egy_neolibsi-komcsi_feljegyzesei

[vi]